Hilda golyóstollal rajzol kígyót a karjára. Erzsi cipősdobozban kotorászik, fotókat nézeget, keresgél. Júlia ruhákat rak két kupacba. Ez kell, ez nem kell. Lába előtt egy nagy zacskó. Abból szedi elő a cuccokat. A három nő színpadi megformálója: Márkus Luca, Balázsovits Edit és Kiss Mari.
„Mikor először olvastam a regényt, rögtön arra gondoltam, hogy ez az anyag nagyon izgalmas lenne színpadon – meséli Kovács Krisztina, a Vígszínház dramaturgja. – A három önálló történet, három hosszú női monológ több ponton is találkozik, és ezek a kapcsolódások nagyon drámaiak, feszültségekkel teli helyzetek. A regény témáját nagyon fontosnak éreztem. Ezt az ötletet megosztottam Paczolay Bélával, akivel már több előadást csináltunk együtt, és neki is tetszett az alapanyag. Körülbelül másfél éve dédelgettük ezt a tervet. Közben Katarinával volt egy közös munkánk a Szépművészeti Múzeum Textúra című programjában. Kortárs magyar írók képzőművészeti remekművekhez írtak rövid kis jeleneteket, amelyeket Valló Péter rendezésében színészek adtak elő. Később, amikor a legújabb regényét írta, történetfejlesztőként és szerkesztő-dramaturgként segítettem Katarinának. A Városi rókák szereplői is kiszolgáltatott nők, erőszak és elnyomás áldozatai, de a közeg nagyon más: ebben az új regényben a brüsszeli eurokraták világában futnak össze a szálak. A rendes lányok csendben sírnak attól értékes, hogy az alapja megtörtént esetek sorozata. A dunaszerdahelyi maffiáról sokat lehetett hallani, de ez a regény női áldozatok sorsán keresztül meséli el a történetet. Katarina az írás kezdetén nagyon sok interjút készített olyan nőkkel, akik valamilyen módon érintettek voltak a történetben: vagy azért, mert közvetlen elszenvedői voltak az erőszaknak, vagy családtagjuk, rokonuk lett áldozat vagy elkövető, és ezekből a riportokból gyúrta össze azt a három nőt, akik a regény főszereplői lettek. Ez remek döntés volt a szerző részéről.”

Három finoman árnyalt karaktert lát majd a néző. A Márkus Luca által megformált lány, Hilda, bár tudja, mi zajlik a városban, végig hisz abban, hogy vele ez nem történhet meg. Aztán több olyan atrocitás éri, amitől hirtelen felnőtté válik. 

„Hilda minden szempontból elveszíti az ártatlanságát. A nagymamája azzal vigasztalja, hogy ez nagyon sok nővel megesik, túlélik, de örökre megváltoznak. Messziről felismerik egymást az áldozatok. Igazából ő fogalmazza meg azt is az unokájának, hogy a rendes lányok csendben sírnak, vagyis nem sírunk, nem panaszkodunk, csendben tűrünk. De a regénynek és a színdarabnak épp ellentétes a célja: nem maradunk csendben. Ez a mű felhangosítja ezeket a történeteket, ezért fontos, hogy bemutatjuk. Júliának, akit Balázsovits Edit kelt éltre, rendőr férje van, de talál magának egy fiatal szeretőt, aki gyanús dolgokba bonyolódik, csak éppen nem lehet tudni, hogy maffiózó-e vagy csak beszervezték őt valamilyen munkára. A nyugdíjas Erzsinek, akit Kiss Mari formál meg, maffiózó lesz a fia, de a nő ezt sokáig nem veszi észre, vagy inkább nem akar erről tudomást venni. Ő, aki a gyerekei nevelésére tette fel az életét, a poklok kínját éli meg, amikor rádöbben, mi lett a fiából. Erzsi története egy görög sorstragédiához fogható. Az ő figurája volt a legmegrendítőbb nekem: elképesztő törés lehet egy anyának szembesülni azzal, hogy szeretett fia bűnöző, maffiózó, terrorista lett, és mások haláláért felelős.”

Az eredeti regény alapjául szolgáló mélyinterjúkból akár egy szociológiai riportregény is születhetett volna, vélekedik Kovács Krisztina, az viszont csak pár száz emberhez jutott volna el. Egy regény sokkal nagyobb hatású tud lenni. A történetben szereplő három nőalak három nézőpontot képvisel, és mind a hárman másképp érintettek az erőszakban.

„Ezt a három nőt, túl azon, hogy Dunaszerdahelyen élnek, és így vagy úgy mind a hárman kötődnek a maffiához, az is összeköti, hogy egy blokkban laknak. Egymás alatt-fölött. Azok között a férfiak között, akik elviszik a lányt, ott az idős asszony fia is. A rendőr felesége pedig az ablakból nézi végig mindezt. Az olvasó-néző fokozatosan jön rá, hogy mind a hárman ugyanazt a történetet élik, csak másféleképpen. A színházi előadáshoz ez adta az ötletet, ez az egymás mellett létezés, egyforma panellét. Rájöttem, hogy az egész történet eljátszható, elmesélhető egy panellakás konyhájában. A három nő élete teljesen egyforma, mégis egészen más, de egyetlen térben felállítható. Ez így is valósul meg az előadásban.”

Paczolay Béla rendezésében a három nő egy térben, egyszerre, együtt és mégis külön-külön létezik a színpadon, ahol van egy kis konyha, egy nappali és egy előszoba-hangulat, egy átlátható paneltér, amelyben folyamatosan látjuk őket. 

„A regény monológjai nagy szövegtömbök voltak, amelyeket szétbontottam, sűrítettem és átszerkesztettem, így új kisülési pontok születtek. Terveink szerint egy és háromnegyed órás lesz az előadás, amelyben mozaikszerűen rajzolódik ki a három nő története. Szerencsések vagyunk, hogy Paczolay Béla egyben filmrendező is, hiszen már az első színpadi próbától fogva szem előtt tartja, hogy streamelt formában fogjuk bemutatni az előadást. Eleve a kamera szemével láttatja a szereplőket. Közelikben, apró gesztusokban, rezzenésekben gondolkodik. Bár a Covid miatt kell ilyen formában megtartanunk a premiert, mégis sok lehetőség van a streamelésben, és külön öröm, hogy így most a szlovákiai magyarok is láthatják a bemutatót, de persze reméljük, hogy más országokból is nézni fognak minket. Nem hallgatjuk el a cselekmény színhelyét. Ez a történet európai szinten is speciális eset. Kimondjuk, hogy Dunaszerdahelyen vagyunk, ahol a kilencvenes években hajmeresztő dolgok történtek.”

A három nő szájából autentikus csallóközi szavak is elhangzanak. Mint például: botaszki, sustyáki, tyepláki, prímár. 

„Ezen volt is köztünk egy kis vita. Többen félnek, hogy a magyarországi néző nem érti majd ezeket a szavakat. Én mégis benne hagytam, nem írtam át egyiket sem, mert hiszek abban, hogy ez így autentikus, és ha nem is értik pontosan, hogy mit jelent, következtetni tudnak a jelentésekre. Annyira összenőttünk ezzel az anyaggal, hogy már a hétköznapokban mi is tyeplákit mondunk. Bár nehéz ez a történet, és sokszor megterhelőek a próbák a színésznőknek, de azért sokat nevetünk is. A próbák alatt megszületett egy zenekar neve is: Béla és a rendes lányok. Dalok ugyan még nincsenek, de Béla már megtervezte a képzeletbeli lemez borítóját.”