Még a július 12-i hivatalos megjelenés előtt jutott el hozzám a lemez, és egy hete ezt bömböltetem. Jövő csütörtökön pedig már élőben is lehet ismerkedni az album dalaival a Gombaszögi Nyári Táborban. 

Kezdjük az egyáltalán nem szokványos borítóval, amelyen egyetlen betű sincs. Merész döntés, még akkor is, ha az elsődleges célközönség már nem fizikai formátumban szerzi be a lemezeket. A szöveg nélküli borító egyébként eléggé trendi mostanában, a legnagyobb sztároknál is (The Weeknd, Lady Gaga, Dua Lipa), de például a rocktörténet egyik ikonikus lemezborítóján, a Beatles 1969-es Abbey Roadján sem szerepel a zenekar neve és a lemez címe. 

A TooFar zenéjéről az idősebbeknek eszükbe juthat a a Nine Inch Nails, a Korn, a Ministry, esetleg a Fozzy, de akár az Einstürzende Neubauten is, hozzáállásban és kísérletezőkedv tekintetében mindenképp. Újabb zenekarokat szándékosan nem sorolok, mert úgy érzem, a párkányi fiúk a kilencvenes évek elektronikával megbolondított rockzenéjének egyetemes értékeit szeretnék tovább-vinni. A haladó vívmányok átmentése fontos feladat, de sok buktatóval is jár, mert a fiatal zenészek hajlamosak egy lábbal a múlt században ragadni – ami miatt tájainkon a legtöbb bemutatkozó lemez idegesítően hasonlít valamelyik külföldi példakép zenéjéhez. A TooFar esetében viszont inkább úgy fogalmaznék, hogy ha Trent Reznor most lenne fiatal, valószínűleg ilyen zenét kezdene csinálni, mert úgy gondolná, hogy a hangszerek hagyományos használatával már nem sok újat lehet mutatni. Élőben nyilván sokkal rockosabbak lesznek ezek a dalok, mert a színpadon nincs lehetőség húsz szintetizátorsávot hozzákeverni a gitárokhoz. A stúdióban viszont szabadon szárnyalhat a fantázia, élvezhetőek a modern technológia nyújtotta lehetőségek. 

Ehhez persze érteni is kell. A keverés alapjait ma már a YouTube-ról is el lehet sajátítani, sőt online egyetemre is be lehet iratkozni, ahol a végén rendes hangmérnöki diplomát kap az ember. Bajnok Áron, a csapat gitárosa ezt szeretné csinálni „ha nagy lesz”. Saját stúdiót rendezett be odahaza, ott keverte készre a lemezt. Ez a hozzáállás szintén trendi, világszerte egyre több zenész dönt úgy, hogy sem producerre, sem hangmérnökre nincs szüksége, mert nem akarja, hogy mások beleszóljanak a dolgaiba. 

Olyan ez, mint amikor a séfek különböző ízekkel, állagokkal eljátszva újraformálnak egy-egy hagyományos ételt, és a tálalást is külön művészetnek tekintik. Az „elszállós” elektronika használható egzotikus fűszerként egy hagyományos alapanyaghoz, illetve fantáziadús díszítésként, és persze egyik esetben sem szabad túlzásokba esni. A felturbózott hangzás önmagában még nem elég, elsősorban jó dalokra van szükség egy jó lemezhez. 

Ezek a számok egytől egyig színesek és dallamdúsak. Érezhető, hogy sokat dolgoztak rajtuk, nem az első ötleteket használták fel. Aki ismeri TooFar első, 2019-es EP-jét, talán egyetért majd velem: ez az album hatalmas minőségi ugrás. Pedig már az első rögzített dalaikkal is komoly sikert arattak a fiúk szakmai körökben. 
Nyers, zajos, szinte punkos megoldások váltakoznak sűrűbb szövésű hangszőnyegekkel ezen az albumon. És valamiféle bizarr sötétség, dark-wave lüktetés is jellemzi. A kimunkáltság ellenére nem tűnik sterilnek, úgy látszik, a fiúk tudják, hogy az őszinteségnél nem létezik fontosabb a zenében, illetve általában a művészetekben. A kísérletezés itt a hallgatóval való együtt gondolkodást serkenti, nem pedig magamutogatás. Talán az Idő című, csupán 43 másodperces instrumentális szerzemény a legjobb példa erre. Szépen épülnek egymásra a rétegek, aztán pont akkor ér véget, amikor kivirulhatna. Ez akár azt is szimbolizálhatja, hogy kevés idő adatott nekünk a földön megvalósítani mindazt, amit elterveztünk. 

A hangzás tekintetében a legszínesebb dal a Tiszta, amelyben az evidensen kínálkozó gitárzúzás helyett kütyüzúzás hallható, és torzított ének. Viszont ezt sem nyújtják túl hosszúra, alig több mint kétperces, optimista kicsengésű szöveggel. Az X című szám kifejezetten poposan kezdődik, játékos csettintgetés adja az alapritmust, hogy aztán a refrén annyiszor más hangszerelésű legyen, ahányszor elhangzik. 

A legbeszédesebb cím pedig így hangzik: Hogyha ma véget érne, hol folytatnád? A várakozásokkal ellentétben nem populáris filozofálás ez, hanem egy másfél perces instrumentális szám. És véget is ér elég hamar, gondolatban akár folytatható is, doom-metálos hangulatban. Itt is megfigyelhető a réteges építkezés, alácsúsztatott, illetve lebegő szintisávokkal. A dob és a gitárok egyszerre lépnek be, pár másodpercen át tart a hangorgia, aztán a kezdő akkordra visszacsupaszítva ér véget a szám. Az Ami itt maradt reznoros megoldásokkal, vagy inkább feladványokkal teli, ez is nagy kedvencem lett. Ahogy a címadó Lótusz is, a lemez záródala. Szép lassú, együtt dúdolós dallam, kvázi egy szál gitáros indítás, kvázi ott felejtett torokköszörüléssel. Ez a leginkább rádióbarát szám, és a legszebb szöveg a lemezen, szépen elringat. Illetve elringatna, ha ez lenne a csapat célja. Ők viszont mondat közben, illetve szó közben szakítják meg az élvezetet, és csak valami halk madárcsicsergést hallani a legvégén, mintha a szabadban kikapcsolnánk a rádiót. 

Meglepő józanság, roppant érettség, a kézenfekvő megoldások tudatos kerülése, és ízléses tálalás jellemzi az albumot Ezek az attribútumok teszik egyedivé és figyelemre méltóvá. Jegyezzék meg a következő neveket: Novák Benedek – ének, ritmusgitár, Balla Dávid – basszusgitár, vokál, Bajnok Áron- szólógitár és Marsal Levente – dobok. Mert biztosan hallani fognak még róluk.