Ő meg már-már meglepően higgadtan azt mondta: miért akarsz te olyan lenni, mint mindenki? Legyél más! Hiszen, ha belegondolunk, más vagy, mint a többiek, ahogyan mindenki más és más, örülj, hogy nem kötelező egyenruhában járnotok, mint volt régen. És megvette a drágább, hasított bőr, időt álló cuccot, ami még azóta is megvan, szoktak is rajtam nevetni, amikor megkérdezik, új?, és én azt válaszolom, nem, az anyukám vette nyolcadikos koromban. Azóta vagyok ugyanis ekkora. És így most is más, hiszen kinek van manapság divatos negyvenöt éves kabátja?

Szóval a másság alighanem azért nem taszít, nem riaszt, nem kelt bennem félelmet és bizonytalanságérzetet, mert kicsi kislány korom óta csepegtették belém ennek létjogosultságát, mi több, szükségességét. Hiszen, szépen is néznénk ki, mint a robotok egy gyártósor végén, ha mindnyájan egyformák volnánk. Így neveltek arra is, hogy ne a ruhájuk, az iskolatáskájuk meg a tolltartójuk, ne az érdemjegyeik alapján ítéljem meg az osztálytársaimat, hanem jóságuk szerint, sőt, ha azt látom, valakit ilyen külsőségek miatt a többiek kiközösítenének, én mindig álljak melléjük. Képzeljem el, én hogyan érezném magamat, ha senki nem szólna hozzám csak azért, mert a szüleimnek nincs pénzük új táskára. Elképzeltem, és azzal a még romlatlan gyermeki lélekkel igen meg is illetődtem, és én sem akartam már minden évben újat. Sőt, azzal kívántam más lenni, hogy nekem bizony jó és megbecsült darabom a régi. Volt is sok felkaroltam, s még ma is összefacsarodik a szívem, ha felidézem azokat a hálás tekinteteket, amiket kaptam, amikor megértették, hogy nem véletlen, én tényleg melléjük akartam ülni. Végül mindig én jártam jól, én kaptam a szeretetet, a ragaszkodást, sokkal gazdagabb lettem, mint ha a világ összes emeletes tolltartója az én birtokomba kerül. Arról nem is beszélve, hogy később, életem során, ha elestem, vagy készültem épp térdre rogyni, mindig akadt, aki belém karolt. Valaki más.

És amikor azt hittem volna, hogy másságuktól csak emberek szenvedhetnek, hogy faji, nemi, szexuális, világnézeti, nemzeti és nemzetiségi alapon, különböző, testi, szellemi és anyagi fogyatékkal élők, rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Két hete, amikor a jóságom után próbáltam kutatni, már említettem a házunk elé ültetett három kis fát, melyek a hirtelen jött kánikulában majdnem kipusztultak. Pedig fa van több is ugyanabban a körzetben, újonnan ültetett is, melyeket hetente kétszer lajtos kocsival járnak öntözni. Ezt a hármat rendre kihagyják. Egyszer elcsíptük őket, s a miért kérdésre azt a választ kaptuk, hogy ez a három MÁS. Hát még egy szerencsétlen kis fácska is tud más lenni? Mitől más? Hát, attól, hogy nem ők ültették. Nagy kegyesen akkor egyszer priccentettek a három fa tövébe is egy kis vizet, majd továbbálltak, s marad az a három öntözetlen, pontosabban általunk öntözött. Az önkormányzatnak írt levélre pedig nem kaptunk választ, így csak arra tudunk következtetni, hogy valamikor valakik kaphattak erre a szerencsétlen három fácskára támogatást, leszúrták őket egymás mellé, aztán jónapot. Ami még ennél is szomorúbb, hogy azok közül a lakók közül sem csatlakozik hozzánk senki, akiknek pedig az ablakuk előtt áll ez a három fa, s talán az sem tűnik fel nekik, hogy a pár hónapja még megszáradt, őszre emlékeztető levelek újra kihajtottak, a három kis fa zöldell, új életre kapott. A Képzelt riport egy Adamis-szövege jut eszembe, s ezt dúdolgatom minden alkalommal bandaszkával lefele a liftben: A fák is siratják az elveszett lombokat, / Mit tehetsz te mást, ha neked is ez maradt? Például, én lehetek más. Azt tehetem, hogy megöntözöm, azt, hogy mellé ülök, azt, hogy ha már mást nem is, legalább nem gyűlölöm és uszítok ellene.

Együttérzek.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/29. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

És azt is mondtam, hogy minden VASÁRNAP gondozni fogom a növényeket, hogy újra kirügyezzenek.

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!