Visszatérő tapasztalatom, hogy a homokozó társadalomtudományi kutatótér. Legutóbb annak voltam részt vevő megfigyelője, hogy egy anya nagyon rossz angol kiejtéssel utasítgatta kisfiát, hogyan ásson mélyebbre, a vizes homokig. Lett volna néhány kíváncsi kérdésem, de inkább az unokámra koncentráltam, beleértve, hogy magyarul beszéltem vele. Bezzeg a nő nemsokára feltette a már sokaktól hallott kérdést, hogy tud-e a gyerek, mármint az unokám, szlovákul. Mellesleg színtiszta szlovák nyelven szólalt meg, vagyis szertefoszlott az eredendő feltevésem, mely szerint ő biztosan külföldi, aki szlovákul nem tud, a saját nyelvén meg valami oknál fogva nem akar beszélni a gyermekével, ezért tapasztja rá ezt a rémségesen beszélt angolját.

Még nem tud szlovákul, válaszoltam rutinosan. Hogyan lehet az? Úgy, hogy magyarok vagyunk és magyarul beszélünk vele. S visszakérdezek: és a maga kisfia tud? Ő még egyáltalán nem beszél, de biztosan fog tudni, mert az apja szlovákul szól hozzá. Egyébként konfliktus van közöttük amiatt, hogy ő angolul beszél a gyerekkel, mert a párja szerint nem tud jól angolul, és a gyerek – ha megtanul tőle egyáltalán, ezt a párja kétli – ezt a rossz angolt fogja megtanulni. De az is több, mint a semmi, érvel az anya. S mint már korábban több szülő, nálamnál akár harminc évvel fiatalabb is, veszi a bátorságot, vagy inkább a szemtelenséget, és kioktat, hogy az lenne a helyes, ha mi is nemcsak magyarul, hanem szlovákul is beszélnénk az unokámmal.

Nem tudom, ilyenkor honnan költözik belém az a megátalkodott erő, amely meggátol abban, hogy ne borítsak egy kanna homokot a másik fél fejére. Ignorálom, amit mond és megkérdezem azt, ami ténylegesen érdekel, hogy szlovák létére, miért beszél angolul a gyerekkel. Azért, mert számára fontos, hogy tudjon angolul. Angolul tudni manapság fontosabb, mint szlovákul tudni, mondja. De ha magának ennyire nem fontos a szlovák anyanyelve, akkor azt miért hiányolja, hogy az én unokám sem tud szlovákul, kérdezem. Akkor miért nem azt mondta, hogy a magyaron kívül beszéljünk vele mi is angolul? Hadd legyen az, hogy itt, Közép-Kelet-Európa egyik kicsi, de geopolitikai szempontból stratégiai fontosságú homokozójában szlovák és magyar kisgyerek felejtse el a közvetlen ősei nyelvét és gagyogjon jól vagy rosszul, de globalizáltan, vagyis angolul, nem igaz?!

Hát, lehet, hogy ez a jövő, válaszolja. Szinte beleborzongok a hangjából áradó közömbösségbe.

Pedig a jövő nem egy véletlenül erre repülő madár, ami csak úgy leszáll a póznánkra. A jövő abból lesz, amit ma teszünk vagy nem teszünk. Manapság sok magyar és szlovák mintha ódzkodna attól, hogy ragaszkodjon a saját nemzetiségéhez. Mintha ez szégyen lenne. Miközben a nagy példakép, az USA polgárai köztudottan büszkék arra, hogy amerikaiak.

Akkor velünk mi a baj? Miért építünk homokra?