Születése kilencvenedik és halála negyvenedik évfordulóján majdnem ötven barátja, pályatársa, közvetlen kollégája és tisztelője vallomását adta ki Mohi Sándor Átmeneti idők című könyvében, amelyet a Magyar Művészeti Akadémia jelentetett meg e dupla évforduló alkalmából.

Beszélgetések alapján született a kötet. A megszólalók mikrofon és kamera előtt idézik meg e rövid életű és csonka életművű, ám annál súlyosabb értéket ránk hagyott, kivételes tehetséggel megáldott művészembert. Mohi Sándor kérdezett, ők válaszoltak. A könyvből azonban kimaradtak a szerző kérdései. A válaszok pedig minden esetben vallomássá forrtak össze. Formát változtattak. Személyesebbek lettek. A dialógusokból monológok nőttek ki. Papíron háttérbe vonul a kérdező, mert tudja, a megkérdezettek válaszában így is érezhetően ott van.

„Nem a munka volt nagy, hanem a feladat volt megtisztelő – közli könyve Előszavában a szerző. – Örültem, s örülök most is, hiszen fokozatosan ismerhettem meg egy zseniális művészembert. Az igazi feladat számomra a titok megközelítése volt.”

Dokumentumfilmesként kapta a felkérést Mohi Sándor, hogy visszaemlékező beszélgetéseket készítsen Huszárik Zoltánról. 2017 és 2021 között eleget is tett e nemes feladatnak. A beszélgetőtársak közül azóta el is mentek sokan. De a kézjegyük Huszárik Zoltán hófehér vásznán itt maradt. Mint ahogy itt maradt köztünk ő is. Pontosan úgy, mint Kádár Kata fotóján, a könyv borítóján. Nyári ingben, farmerben és saruban, szeretett bőrtáskájával a vállán, kezében készülő filmje, a Csontváry forgatókönyvével a járda szélén ülve, mélyen magába roskadva. Emblematikus a kép. Ez mindig beugrik róla.

Harmadéves volt rendező szakon, amikor kiebrudalták a főiskoláról. Nincs elég kulák az országban? Majd lesz! – döntött a rendszer, és mehetett, akire rámutatott. Nem állt ki senki Huszárik Zoltán mellett, nem volt, aki megvédje, megmentse őt. Nyolc éve ment veszendőbe. Kőművesként dolgozott az aszódi laktanya építésénél. Volt szobafestő, építőmunkás, olajfúró, később biztosítási ügynök, majd népművelő. Időbe telt, míg folytathatta tanulmányait. De akkor már világosítóként tette a dolgát a filmgyárban.

Csodás rövidfilmek a halál kapujában várokozó öregasszonyokról, vágóhídra szánt lovakról, Amerigo Totról, a Rómában élő magyar szobrászról. Díjak Melbourne-ből, Prágából, Barcelonából, Oberhausenből, Velencéből, Berlinből, Krakkóból, Tamperéből. És a két „filmes nagyregény”. 1971-ből a Krúdy Gyula műve nyomán készült Szindbád és 1980-ból a Csontváry. Két álomlovag Európa térképén. Csak éppen más utakon, más tájakon, más célokkal. A Szindbád már régóta etalon. Előbb-utóbb a Csontváry is az lesz. „Gyémántbánya van a filmben”– üzeni András Ferenc.

„Nem akartam elfogadni Huszárik halálát – emlékezik Sára Sándor, a Szindbád operatőre. – Amikor temettük Domonyban, a sír mellett és előtt közvetlenül borús idő volt. És egy pillanatra kisütött a nap. És odasütött. Fantasztikus volt. Meggyászoltuk.”

Főiskolai osztálytársa, Rózsa János szerint: „Két végén égette a gyertyát. Az élet habzsolása megvolt benne mindig. Nem kímélte magát. Nem vitás, hogy sok szöget belevert a saját koporsójába. Olyan sokirányú képessége és tehetsége volt, hogy szerintem ő hozzá tudna szólni a mai világhoz.”

Másik főiskolai osztálytársa, Szabó István röpködő angyalnak látta.

„Krúdyt nagyon szerette. Főleg az életszeretete, az élet megismerésének, megélésének, bemutatásának sokszínűsége és gazdagsága miatt. Mert ő is valahogy így szeretett élni. Ő is ilyen Szindbádnak élte meg magát. Egészen különlegesen, követhetetlenül, sok aggódást, sok szorongást okozóan, de nagyon irigylésre méltóan szabad ember volt. Titokban vággyal és csodálattal néztük az ő szabad életét.”

Bánfalvy Ágnes a Csontváryban kapott szerepet nála.

„Úgy gondolom, hogy a küldetését mindenképpen véghez vitte, amit ő képviselt, amit ő létrehozott, az mindenképpen példaértékű. Mindenki azt szeretné, hogy valami maradjon belőle, ha már a testéből nem marad semmi, és ha innen nézzük, az ő élete abszolút értelmet nyert.” Ugyancsak a Csontváryból egy másik szereplő, Drahota Andrea megállapítása szerint a szakmán belül Huszáriknak nimbusza volt. Ő úgy lett nagy filmrendező, állítja, hogy közben megmaradt gyermeki lelkű, kedves, szeretetre méltó embernek. A bolgár színész, Iszhak Finci, a Csontváry címszereplője, aki a hirtelen távozott Latinovits Zoltán helyett került nehéz szereplőválogatás után a filmbe, kemény, szívós embernek látta rendezőjét, aki megy a magasra tűzött céljai után, miközben érzékeny, sebezhető, finom ember, költői lélek. „Művész volt, aki tudta, mit akar, de azt is, hogyan érje el a célját.”

A kötet legmegrázóbb vallomásainak egyike Huszárik Katáé. Mellette az utolsó fekete-fehér családi fotó. Mariska néni, a nagymama, a rendező édesanyja, mellette Kata, már bakfisként édesanyja, Nagy Anna ölében, mögöttük Huszárik Zoltán, arcán büszke mosollyal.

„Apu olyan alkotásokat hagyott hátra, amelyek valahogy nem rombolódnak, nem mennek tönkre. Nem fog rajtuk az idő. Az igazán zseniális dolgok onnan ismerhetőek fel, hogy száz év múlva is ugyanolyan zseniálisak. És apu ilyen filmeket, rajzokat készített rövidre szabott életében, olyan nyelven beszélt, amit mindenkinek meg kell ismernie.”

Erre céloztam az elején, amikor azt írtam: nagy festő volt. Filmeket festett raffaellói ecsettel életről és halálról, megőrzött emlékekről és elvesztett pillanatokról, érzelmekről és érzékiségről.

Elmenetelét a Nap is megsiratta.

A szerző a Vasárnap munkatársa