A nagy francia forradalom jelszói magyarul általánosnak és mindenkire vonatkozónak tűnhetnek. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Csakhogy az eredetiben a testvériség a férfiak testvériségét fejezi ki: fraternité. Azokra a nyelvekre, amelyek ismerik a nyelvtani nem fogalmát, mind a férfiak testvériségére fordították le, helyesen, a kifejezést. A sisterhood fogalma csak a múlt században vált közismertté. Olympe de Gouges nyaktiló alatt végezte.

Mint ahogy az az élet legtöbb területén, ezen a téren is élnek az évszázados hagyományok, és amint harcról van szó, a férfiakat küldik automatikusan a csatába, a nők pedig maradnak a hátországban, mint védelemre szoruló emberek. Két csoportra oszlik tehát a társadalom: a férfiak az egyik oldalon, a másikon pedig a nők, a gyerekek és az öregek. Ilyen sorrendben.

A háború egyformán borzalmas, mindegy, hogy kik között és milyen indokkal indul, és a nők elleni erőszak egy különösen kegyetlen fajtájának ad lehetőséget. A büntetlen szexuális erőszaknak. A nők és a gyerekek, és persze az öregek is ugyanúgy ki vannak téve ennek. Az ukrajnai háború kitörése után majdnem egy hónappal jelentek meg az első kijelentések az agressziónak erről a formájáról.

A második világháborúban megerőszakolt nők történetét máig nehéz feldolgozni, mert a politikai elhallgatás, a szégyen miatti, trauma okozta elhallgatás nagymértékben megnehezíti a valós adatok feltárását. A győzedelmes orosz hadsereg katonáinak erőszaktételét hivatalosan nem lehetett emlegetni. A háború utáni években viszont elindult az abortusztörvény liberalizálása, éppen azért, mert „nem hivatalosan” is tudni lehetett, hogy rengeteg nő lett várandós a katonai erőszak következtében.

A délszláv háború időben sokkal közelebb van hozzánk, és rengeteg borzalmat tudunk felsorolni a tömeges erőszakolásról, amelynek az egyik célja az volt, hogy a nők az ellenséges katonák gyerekeit, a másik nemzet gyerekeit szüljék meg.

Bevillanhatnak még festményeken ábrázolt hasonló cselekedetek, amelyek persze nem az erőszaktételt ábrázolják, hanem meztelen vagy lengén öltözött nőket, akik a vásznon még vonzónak is tűnhetnek – legitimálják az erőszakot: A szabin nők elrablása… Vagy a Rege a csodaszarvasról, amelyben az idegen törzs leányait rabolják el a hős vitézek. A cél pedig ugyanaz, erőszakkal szülésre kényszerítés, a nemzet „megalapítása”.

Az egyes országok nőjogi civil szervezetei már az ukrajnai harcok kitörésekor elkezdtek dolgozni azon, hogy segítséget nyújtsanak azoknak a nőknek, akik háborús szexuális erőszak áldozatai lettek. Úgy tűnhet, nem ez a legfontosabb tevékenység ebben a kaotikus rombolásban, pedig nagyon is fontos minden egyes lépés, minden egyes információ, amelyekhez a háborúból menekülő nők hozzájuthatnak.

Az egyik információ az abortuszhoz való hozzájutás lehetősége. Erről is tájékoztató anyagot készítettek a nőjogi civil szervezetek, mint ahogy a roma ügyekért felelős kormánybiztosi hivatal szórólapokat adott ki azzal a céllal, hogy megelőzze az emberkereskedelmet, felhívja a roma menekülők figyelmét erre a veszélyre és a segítségnyújtás lehetőségeire.

Vannak azonban olyan szűk látókörű politikusok, akik korlátolt gondolkozásuk miatt csak a saját politikai hasznukra tudnak koncentrálni, és amint megjelenik egy számukra ellenfélnek tekintett politikus híre a szociális hálón vagy a médiában, támadást indítanak. Mint Veronika Remišová, aki egy sajnálatra méltó kijelentést tett Simona Petrík, a Progresszív Szlovákia tagjának szociális hálón megosztott hírére, mégpedig így: „Amikor mindenki az ukrán anyákat és gyerekeiket védi, menti, a Progresszív Szlovákia az abortuszról szóló szórólapokat osztva traumatizálja az ukrán nőket”. Nem maradt egyedül, mert az „életvédő” katolikus szervezetek is azonnal imádkozni kezdtek, hogy Simona Petrík jobb belátásra térjen. A képviselőnő nem maradt adós a válasszal, mert ő csupán megosztotta a hírt, nem osztogatott szórólapokat, de kiemelte azok fontosságát: nagyon is fontosak lehetnek azoknak a nőknek, akiket menekülés közben erőszakoltak meg, vagy nem képesek kihordani gyermeküket, mert teljes létbizonytalanságba kerültek, esetleg egy vagy több kisgyerekkel menekültek, akiket el kell tartani, fedelet biztosítani nekik.

Sok következtetést levonhatunk ebből az esetből, az egyik, hogy a nővériség fogalmától nagyon messze van. Vannak viszont végre olyan politikusok és politikusnők, akik valóban felvállalják a nők esélyegyenlőségének kérdését és komolyan foglalkoznak vele. Belőlük kell még több, hogy a kormány és a parlament is végre komolyan vegye ezt a témát.