Huszonöt év szép idő. Volt a munka mellett ünneplés is?
A Tiszti Pavilon dísztermében tartottunk fogadást, ahol röviden vázoltam az elmúlt negyedszázad kihívásait, eredményeit és nehézségeit, majd Komárom polgármestere, Keszegh Béla, a Comenius Egyetem etnológiai tanszékének professzora, Marta Botiková, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem néprajzi és kultúrantropológiai tanszékének professzora, Keszeg Vilmos, a freiburgi Kelet-Európai Németek Intézetének munkatársa, Michael Prosser-Schell, valamint a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója, Simon Attila köszöntött bennünket, és a Collegium Musicum Comaromiensis barokk kamaraegyüttes muzsikált. Szép és az évfordulóhoz méltó ünnepség volt.

A konferencia a kisebbségi néprajztudomány feladataival és céljaival foglalkozott. Mire jutottak? Kisebbségben a (néprajz)tudománynak három fontos feladata lehet. Az első az adott nemzeti közösség identitásának és önismeretének megerősítése, a másik a hídszerep az anyanemzet és az államalkotó nemzet között, a harmadik pedig az, hogy a nemzetközi tudományos berkekben is megállja a helyét. Hét országból, Ukrajnából, Romániából, Szerbiából, Magyarországról, Szlovákiából, Németországból és Kanadából huszonegy előadó konkrét példákon keresztül, vagy elméleti szinten járta körbe ezt a témát. Itt kell megemlítenem fiatal kollégánk, Vataščin Péter nevét, aki az emlegetett konferencia szervezésében oroszlánrészt vállalt.

Valamiben különbözik a kisebbségi néprajzkutatás a többségitől?
Általában nem, de vannak kisebbségi látásmódot igénylő témák, mint teszem azt a szlovákiai magyarok mindennapi kultúrájának változásai az utóbbi száz évben az impériumváltások tükrében. Ami nem jelenti azt, hogy a többségi nemzethez tartozó etnológus nem kutathatná, de más lenne a látószöge.

Érdekes is lehet egy témát több szemszögből kutatni. Vannak erre példák?
Szlovák, sőt japán kutatók is foglalkoznak a magyar kisebbségi lét különféle aspektusaival, de ez nem túl gyakori. A kisebbség fogalma alatt egyébként nem csak a nemzeti kisebbséget értettük, mert szóba jött ilyen értelemben a vallás, a kultúrantropológusok kisebbségi helyzete a tudományosságban, a női-férfi szerepek a kutatásban. A legtöbb témánál mindegy, hogy férfi vagy nő kutatja, de a gyermekvállalás, házasság, család témakörében egészen más lehet a női kutatók megközelítése. Ezért lenne fontos és érdekes a párhuzamos kutatás, nemek és nemzetek között is. Nemrég jelent meg erre egy jó példa: Marta Botiková és Deáky Zita Asszonyélet a szocializmus időszakában című kétnyelvű könyve. Mindketten 1955-ben születtek, és női, anyai szemmel vizsgálták voltaképpen személyes életükön keresztül a témát, az egyik Pozsonyban, a másik Budapesten. Nagyon érdekes, izgalmas munka.

Az egyik előadás címe az volt, hogy A kisebbség mint sötét ló a néprajzban. Miért sötét ló?
Mert hol látni, hol nem, sokszor búvópatakként jelennek meg bizonyos jelenségek, sok mindenről észre sem vesszük, hogy kisebbségi probléma, miközben az. Voigt Vilmos professzor egy példával világította meg ezt a metaforát: a két világháború között a magyar királyi hadsereg vezérkarának föltűnt, hogy túl sok a német nevű tiszt. Szorgalmazták, hogy magyarosítsák a nevüket, erre látszólag eltűntek a németek, de amikor megvizsgálták az evangélikusok számát, megint túl sokan voltak. Ilyen a kisebbségi néprajz, rengeteg ága-boga, rejtett üzenete van, és mindig előbukkan valahonnan.

L. Juhász Ilona Mindenki néprajzos, aki énekel és táncol címmel tartott előadást. Valóban mindenki?
Bizonyos értelemben igen. A szlovákiai magyar néprajz az amatőr közegből növekedett ki, az első gyűjtések azt szolgálták, hogy „autentikus” dalokat, táncokat, viseleteket tudjanak felvinni a színpadra. Az 1980-as évek elejéig csak ez jutott a néprajzról az emberek eszébe, de azóta már elterjedt a köztudatban, hogy a néprajz külön tudományág.

Ján Botík a Közép- és Délkelet-Európában élő szlovák kisebbség kutatásának lehetőségeiről és módszereiről beszélt. Ez érdekes színfolt lehetett egy magyar konferencián.
Annál is inkább, hogy a felesége olvasta fel magyarul az előadást, hisz a konferencia magyar és német nyelven folyt. Előtte a 83 éves Botík professzor kiállt, megköszönte, hogy meghívtuk, s hogy őt mint egynyelvű embert befogadtuk. Ha belegondolunk, hogy ezt egy szlovák tette Szlovákiában, nem kis gesztus. A magyarországi szlovákok kutatásáról további két előadás is referált.

A kisebbségi közösség mindig egy kicsit skanzen is, ahol tovább őrződnek meg hagyományok?
Lehet, de nem feltétlenül. A kisebbségi létből egyszersmind az is fakad, hogy nyitottabbak vagyunk olyan külső, sokszor modernizációs hatásokra, amelyek az anyaországi magyarokat nem vagy másként érik el.

Tóth Erzsébet Fanni, aki a Vasárnapba is publikál, a szlovákiai magyar elbeszélt múlt kutatásának tanulságairól beszélt. Melyek ezek?
Fanni a közösségi oldal segítségével is jó hálózatot épített ki, és sokkal több, Perbetével kapcsolatos emléket tudott így összegyűjteni, mint ha csak helyben kérdezte volna az időseket. IIy módon vissza is jutnak az emberekhez ezek az információk, és mindig jönnek újak. Ám ez kétélű dolog, mert egy idő után az elbeszélők már nem tudják, hogy a személyes emlékeiket mondják-e, azt, amit a nagyanyjuk mesélt, vagy azt, amit a rádióban hallottak, a közösségi hálón olvastak…

Nemrég jelent meg Monumentumok Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-medencében című igazán monumentális, 700 oldalas könyve. Mióta dolgozik ezen a témán?
Legalább harminc éve, és épp most olvastam egy kolléga tanulmányát, mely szerint a szakrális kisemlékek szakterminológiát a magyar és a szlovák nyelvbe is én vezettem volna be. A végképp elsőségben nem vagyok biztos, de a közös terminológia kialakításáért valóban sokat tettem.

Mi minden tartozik a szakrális kisemlékek közé?
Ha egy elképzelt fejlődési sorrendben haladunk, valószínűleg a képesfákkal kezdődött a történet, itt még csak a fa törzsére rögzítették a szentképet, keresztet. Ebből fejlődött ki a faoszlopra, később kőből, téglából emelt oszlopra rögzített képszekrény, amit szaknyelven képoszlopnak hívunk. Szintén ide tartoznak az út menti keresztek, feszületek, szentek szobrai, kálváriaegyüttesek, lourdes-i barlangok, mezei oltárok, házak homlokzatán kialakított falfülkék…

Azt írja, tájainkon Nepomuki Szent János szobraiból van a legtöbb. Miért?
Ő nemcsak a gyónási titok védőszentje, hanem mivel a legenda szerint a Moldva folyóban lelte halálát, a vízimolnároknak, hajósoknak, halászoknak is, sőt járványos betegségek idején is szoktak hozzá imádkozni. A Habsburg-ház az ellenreformáció idején erőteljesen támogatta a kultuszát, de a nép már az 1729-es szentté avatása előtt is tisztelte és szobrokat állított neki.
 

Most is készülnek még szakrális kisemlékek? 
Elég megnézni az interneten, milyen óriási a kínálat szentek szobraiból. Régen a királyok, főnemesek híres szobrászoknál rendelték meg ezeket, és a falvakban helyi kőfaragó mesterek utánozták le, a 19. század utolsó harmadában pedig már különféle kegytárgykereskedések katalógusaiból lehetett szobrokat, kereszteket rendelni. Ha az egyik falu megrendelte, a másikban akár egy ügyes kezű helyi faragó lemásolta, ezért sok hasonló szakrális kisemlék van.

Mi eléggé szoborállító nemzet vagyunk. Más nemzetek is ennyire szeretik a szobrokat?
Persze, a szobor mindig a nemzeti és vallási identitás kifejezése, a tiszteletadás és hálaadás módja, és egyfajta területkijelölés eszköze volt. 

Létrehozták a Szakrális Kisemlékek Archívumát is. Hány dél-szlovákiai objektumot dokumentáltak mostanáig? 
Kétezer fölött járunk. Mindegyik adatlapja tartalmaz egy leírást, néhány fotót, esetleg rajzot, levéltári és nyomtatott forrásokat. Dokumentáljuk az objektumhoz kapcsolódó kultuszt, a sajtóban megjelent cikkeket és azt is, mi a helyi megnevezése. A dél-szlovákiai területleszűkítést fokozatosan szlovákiaira bővítettük, s egy magyarországi kolléga, Terbócs Attila jóvoltából épp most állunk át egy Kárpát-medencei adatbázisra. 

A felesége, L. Juhász Ilona is etnológus. Közösen dolgoznak ezen a témán? 
Együtt hoztuk létre az Archívumot. Akármerre megyünk, mindig fényképezünk, ezt nem lehet letenni. De ő inkább a temetőkultúrát, az út menti haláljeleket, az elhunytak emlékére emelt kereszteket és a kopjafákat kutatja.
  
A szakrális kisemlék is megújuló műfaj, alkalmazkodik a kor divatjához? 
Persze. Ahogy a kultúrában minden. Egykor például kolera- meg pestis-emlékművek készültek, most a koronavírus áldozatainak állítanak hasonlókat. 

Az Etnológiai Központ céljául tűzte ki, hogy a köldöknéző néprajzos hozzáállás helyett a multietnikus, multikulturális, a történetiséget figyelembe vevő hozzáállást alapozza meg. Ez mennyire sikerült?
A közvélekedés megváltoztatása maradéktalanul soha nem sikerülhet. Mi az Etnológiai Központban mindenesetre ebben a szellemben végezzük a munkánkat, hiszen a „népi kultúrában” nincs olyan, hogy csak a miénk, mert „népi kultúránk” szinte minden elemének van megfelelője a szomszédos népeknél. Mi is hatottunk másokra, és ők is hatottak ránk. Ettől szép az egész.