Persze tulajdonképpen minden költő csakis magáról ír(hat), még akkor is, ha szerepet játszik. Barak korábban a Retúr a pokolba vagy a Halálnepper című kötetekben mutatta be, hogyan kell más bőrébe bújni, de már az 1981-es Sancho Panza szomorúban választott magának egy olyan karaktert, aki azóta vissza-visszatér, hogy figyelmeztessen minket, mennyire fontos két lábbal állni a földön, ahelyett, hogy röpködnénk a lila ködben. Az „itt és most”-ban vagyunk, de állandóan azzal szembesülünk, mi történt „akkor és ott”. A mesélő pers-pektívájából nézzük a világot, és ha tényleg cinkosai vagyunk, akkor a mi lelkünkben is történnie kell valaminek.

A szövegek szinte egyetlen történetté állnak össze, bár külön-külön is jól fel vannak építve. Bizonyos szókapcsolatok, képek, szerkezeti megoldások vissza-visszatérnek, ahogy haladunk előre, úgy tapadnak egymáshoz a versek, és egyre otthonosabban érezzük magunkat Barak világában. Nem is az otthonosság a jó szó, mert hiszen korántsem kellemes ez az érzés – inkább valamiféle közös kiszolgáltatottság, bizonytalanság hálójába kerülünk. „ne higgy a géped billentyűzetének/fölösleges bíznod/a büszkeségen fogant gőgben is/nem hatékony fegyverek/annyit érnek/mint vaktöltények a tárban” (Baráti tűz).

Az erősen racionális versépítkezés önvizsgáló, már-már traumakezelő attitűddel vegyül. Ennek kifejezését segíti a töredékesség, a mozaikkockák, amelyekből egy-egy gondolatsor összeáll, „amikor közszemlére kerül a lappangó pánik/ami kényszerhelyzetben/legfeljebbösztönös illusztráció/mint egy gyermekrajz a kötelező délutáni alvás előtt/a sírás a horizontja/a bújócska az ellenszegülés nyelve” (Labirintus). A valóság fragmentálódása, a külvilág és a belső, zárt tér összekeverése izgalmas dinamikát eredményez. Gyakori a nyugodt felütés, aztán fokozatosan beborul az ég, és „egyszer csak vérre megy”. A vér egyébként több versben megjelenik, egyszerre szimbólumként és valóságként. A hangulat hirtelen, váratlanul is megváltozhat: „lábához kutyus dörgölőzik/ölében cica dorombol/hintázó angyalka nézi őt egy gyerekrajzról/vacsora után lefekszik/ – meghalni ténylegesen/ne csak álmodozzon a halálról” (Sancho mediterrán receptje). Érezzük persze, hogy az idill túltolt felfestése itt csupán előkészíti a szomorú poént, de pont ettől lesz olyan húsbavágó az utolsó mondat.

Apropó: hús. Barak rögtön a második versben összehasonlítja az állat húsának szerkezetét az emberhússal „ami ugyanolyan harántcsíkolt/izom/kötőszövet/inak/erek/idegek összessége/mint az állatoké/nyersen és előkészítve is fogyasztják/leginkább emberevésre hajlamos élőlények/beleértve az emberevő embereket/azaz kannibálokat”. És most jön egy kis humor, a sokkot feloldandó: „akik talán nem tudják/vagy nem érdekli őket/hogy a hús növeli a rák kialakulásának kockázatát”. Erről rögtön eszembe jutott egyik kedvenc magyar filmem, A kis Valentino ironikus és megdöbbentő jelenete, ahol az étteremben egy férfi a kannibálokról magyaráz egy nőnek, miközben a főhőst a háttérben körülugrálják a pincérek. Nem valószínű, hogy Barak Lászlónak ez járt az eszében alkotás közben, de ebből is látszik, hogy ahány olvasó, annyiféle olvasat, annyiféle kapu létezik egy vershez, és ezt a költő nem tudja befolyásolni, hiszen ő ugyebár csak saját magáról ír.

A szájmaszk és a karantén, az utóbbi évek kulcsszavai csak két versben jelennek meg, de eléggé váratlan képekben: a szájmaszk a szájkosár rokonaként, a karantén pedig egyfajta védekezésként a külvilág ellen. A bezártságból eredő bizonytalanság viszont szerintem mély nyomot hagyott a szerző lelkében. A karanténba zárt ember sokkal többet kénytelen foglalkozni az emlékeivel, illetve a szabad mozgás megvonásának hatására eleve kisebb esztétikai mozgásteret engedélyez magának. Ezt érzem ebben a köteben – mint amikor a festő csak néhány színnel dolgozhat, mert nem tud elmenni a festékboltba, és ebből a hiányból születik egy váratlan remekmű. Barak László a pandémia alatt kiadott egy közös kötetet költő barátjával, Vida Gergellyel (Feedback, 2021), vagyis mélyen megérintette ez a dolog, ahogyan szerintem minden művészt, még azokat is, akik nem vallják be vagy nem tudatosítják ezt. Vida Gergely szerkesztette ezt az új Barak-kötetet, és én személy szerint kihallom belőle az ő költői látásmódját is – de ez a téma messzire vezet, és vészesen fogy a hely, úgyhogy inkább térjünk rá a másik ciklusra, amely a Nem szent család címet kapta.

Itt is megcsillannak az egyéni színek, az eredeti látásmód és nyelvhasználat. Az emlékek élessége, az érzelmek intenzitása itt még inkább érvényesül, ugyanakkor itt is mindennapi dolgokról esik szó. Ha nem kell szóképeket megfejteni, a mondanivaló még közelebb kerülhet az olvasóhoz, így válhat közös élménnyé, vagy inkább közös szorongássá. Az önvizsgálat pedig bevégezhetetlennek tűnik. „egy családi fotón/percekkel az expozíció előtt/még csak sírás volt/arccal a falnak/(biztosan valamiért)/hogy aztán az a gyermek/maga legyen a megkomponált idill” (Egy puskatus lóg e a képbe). Szóval „ezért sejlik fel a magány/a dekoráción kívül/mint a vízjel egy gyűrött bankón/elő sem kell venni a családi albumot” (u.o.).

Régi traumák bukkannak fel: az édesanya halála, az első gyerekkori kutyus elvesztése, amit a főhős akkor élete legnagyobb traumájának hitt, vagy a Radnóti által is megfogalmazott dilemma: „vajon én vagyok/aki él?/vagy az öcsém/akit akit nem is ismerhettem meg?” (Árvák). Visszatérő mozzanat ebben a ciklusban egy üres kád fölé hajló anya, a nagyapa frappáns bemondásai („kiskorú vagy és vagyontalan”), az apa-fiú kapcsolat („mikor és hogyan oltottátok ki egymást végleg/mint képmutató családi vacsorák után/a gyertyákat szokás”), a családtagok elvesztése, illetve a generációk közötti szakadék („nemsokára beszólnak majd az unokáim is/összevissza fabulálsz, papa!/így válnak majd felnőtté/ha majd a nagyapjuknak is nekimennek”).

Ezeket a verseket a filozofálásra hajlamosak és a nyelvi könnyedséget kedvelők egyaránt szerethetik. A két ciklus – kissé kibővítve – szerintem egy-egy önálló kötetet is megérdemelt volna. Viszont az is igaz, hogy szerves összetartozásukat az erős tematikai jegyek mellett stilisztikai jegyek is erősítik. Ebben a kötetben nincs központozás, csak elvétve bukkan fel néhány felkiáltójel. A verseket valamiféle elementáris lendület jellemzi, amitől azonnal bekerítenek minket. Olykor egymásba játszik az élet és az irodalom: „ez a szöveg/kizárólag a lírai énről szól/épp arról, akire olvasás közben/te gondolsz” (Tabló). De azt is gyorsan tisztázni szeretné a szerző, hogy „minden szereplőben/másképp él a tabló/van, akit kirángat a valóságból/hogy ne legyen egyedül/a halottakat viszont feltámasztja/hogy kedves lehessen mind”).

Barak radikálisan a köznyelvhez közelíti a versek nyelvét, helyenként trágár szavakat is használva. Ez a fajta trágárság viszont épp az őszintesége révén nem lesz közönséges.

Életté transzformált versek ezek, és nem fordítva. És ott lappang bennük a korunkra olyannyira jellemző cinizmus is, amely végső soron a fennmaradásunkat szolgálja.

(Barak László: Arccal a falnak, Kalligram 2023, 88 oldal)