Interjú Hajdú B. István Prima Primissima díjas televíziós kommentátorral – humorról, bakikról, reptéri bonyodalmakról és az angol–magyar 0:4-ről. Azt nem tudja, melyik volt az első futballmeccs, amit látott, de arra emlékszik, melyik volt élete első olyan tévés meccse, amelyet éjszakába nyúlóan megnézhetett: az 1978-as magyar–argentin.
Törőcsiket és Nyilasit kiállították, 2:1-re kikaptunk, ő pedig zokogott. Nyilasi később televíziós szakkommentátorként is dolgozott, így kollégák lettek. Sőt: fociztak is egy csapatban. Akkor derült ki számára, hogy ha valaki zseniális futballista, a csapattársai is feljavulnak. Hirtelen ő is azt érezte, hogy tud focizni. Pedig csupán annyi történt, hogy Nyilasi megteremtette a helyzeteket, neki pedig csak be kellett passzolnia a labdát az üres kapuba.
Amióta figyeli a focit, ki volt a legjobb magyar játékos? A sportriporteri szakma megtanulható, vagy ehhez is adottság kell? Mi a legfontosabb sportriporteri erény? A humorérzék mennyire fontos? Vannak poénok, amelyeket előre felír magának? Vereséget lehet jól közvetíteni? Akadt-e olyasmi sportriporteri múltjában, amire nem büszke? Mi volt a legnagyobb bakija? Külföldi szolgálati utakon jut ideje megnézni a várost? Előfordult, hogy nem ért oda időben egy meccsre? Mit vár egy futballmérkőzéstől Hajdú B. István?
Gazdag József interjújából például ilyen kérdésekre is feleletet kapunk. Elolvasható a már megjelent Vasárnapban!
