Hírkereső

A budapesti Zeneakadémia művészbejárója az egyik leghíresebb fővárosi hegedűkészítő műhellyel szemez a Király utca túloldalán. A zenészek akár koncert előtt is átroboghatnak Rácz Pál otthonos, faillatú birodalmába, ha hirtelen valami igazítanivaló akad a hangszerükön. Sok ismert muzsikus jár erre a „klinikára”, köztük a világhírű Lendvay József Liszt-díjas hegedűművész. A szintén Liszt-díjas Mága Zoltán hegedűje is itt készült. Az egyik legkedvesebb „kuncsaft” pedig a Virtuózok felfedezettje, a pozsonyi kisfiú, Teo Gertler, aki az utóbbi 3 évben sorra nyeri a zenei versenyeket Európa-szerte. Ahogy beviharzik a műhelybe, minden szem őt vigyázza, mert azonnal nekiáll dolgozni. A mestert elfogja az aggodalom, tegye már le a vésőt, nehogy megsérüljön a keze! „Ne izgulj, Pali bácsi, tudom, mit csinálok” – válaszolja. Már nyolcévesen a fejébe vette, hogy megtanulja a hegedűkészítést.

A jó hegedű a kéz meghosszabbítása

Egyszer azt írta valaki Rácz Pálról, hogy a művészbejárón érkezett a szakmába. Ez igaz, hiszen hegedűsként, majd brácsásként bejárta a világot a leghíresebb cigányzenészekkel. De nem csak muzsikált. Minden városban, ahol megfordult, felkereste a jó nevű hegedűkészítőket, és lassan kitanulta a szakmát. Nem volt könnyű az útja. Amikor otthon bejelentkezett a kor legnagyobb hegedűkészítőjéhez, Sáránszky Pálhoz, azt mondta neki: fiam, te jó muzsikus vagy, maradj a kaptafánál, muzsikálj. A tanács nem került meghallgatásra. Rácz Pál Aranykoszorús hegedűkészítő mester lett, az Olasz Hegedűkészítő Szövetség tagja, a vonós hangszerek szakértője. Hegedűi a világ minden táján szólnak. Öt alkalommal is dobogósként szerepelt az olaszországi hegedűkészítő olimpián, s később a nagy tekintélyű nemzetközi zsűri tagja lett. De hiába az egyik legelismertebb szaktekintély, csak óvatosan minősít le egy-egy hangszert: „A jó hegedű az ember kezének a meghosszabbítása, szinte egybeforr a zenésszel. A muzsikus több időt tölt a hangszerével, mint a feleségével. Meggondolom, ha egy hangszerbírálatnál azt kell mondanom, hogy az adott hegedű sajnos értéktelen szériából való, mert a tulajdonosa nagyon megsértődik.”

Minden évben megfordul Cremonában, a legnagyobb hegedűépítő-művészek, Amati, Guarneri és Stradivari városában. Milyen szerencsés együttállása lehetett a csillagoknak, hogy a legnagyobb sztárok épp Olaszországban születtek?

„Az olasz nép esztétikai és szépérzéke különleges – mondja Rácz Pál. – Nem véletlenül nagyok a festészetben, az operairodalomban, a divatban, az autódizájnban. Ha egy olasz embernek odaadsz három gyufásdobozt, azonnal elkezd vele variálni, hogy nézne ki esztétikusabban. A hegedűkészítésnél pedig nagyon fontos az esztétikum, a harmónia, az aranymetszés, az emberlépték. Stradivari volt a legzseniálisabb alkotó. Egy-egy hegedűje 25–30 millió euróért kel el. Nemcsak azért, mert történelmi jelentőségű, hanem azért is, mert a hangja, hangzása a szólisták kedvence.”

300 éves történelem

Miközben Itáliában és német földön megszületik a mesterhegedű, Magyarországon a népzene és a cigányzene alaphangszere lesz a vonós hangszer, házilagos kivitelben. A muzsikusok a saját maguk faragta hangszereken játszottak, nem egy közülük virtuóz módon. Német utazók már a 15. században leírták, hogy Eperjesen az álluk alá szorított hangszeren húzták a cigánybandák a talpalávalót. A népzenének, cigányzenének is köze van azonban a bűvös 300-hoz. A hegedűsei repertoárja közel 300 évet ölel át. Olyan nagyságok is vannak köztük, mint az 1764-ben született Bihari János, aki cigányzenész édesapjától leste el a fogásokat, kivételes zeneszerző és hegedűművész lett. Bandájával Magyarországot járta, Bécsben Beethoven hallgatta játékát, Pesten Liszt Ferenc. Ő volt az egyik „vivő név” tavaly augusztusban, amikor a Pesti Vigadóban népzenei, cigányzenei és komolyzenei koncerttel ünnepelték a 300 éves magyar hegedűmuzsikát.

S hogy mitől 300 éves maga a magyar hegedű? Először Bécsben, Pozsonyban, Prágában kezdődött el a profi hangszerek készítése. Pestre csak a törökök elvonulása után, az 1700-as évek első felétől költöztek az iparosok, s készítettek immár magyar mesterhegedűket. Az első, aki hírnevet is szerzett, Johann Baptist Schweitzer, a „magyar iskola” megteremtője. 1825-ben nyitotta meg műhelyét, és tanította is a szakmát.

A hegedűkészítő mesterek ikonikus alakja az 1800-as évek második felében tevékenykedő Nemessányi Sámuel, akinek hegedűit szinte meg sem lehetett különböztetni a legnagyobb olasz mesterekétől: „Liptószentmiklóson született, Bécsben és Prágában tanult, aztán Magyarországon nyitotta meg műhelyét. Pozsonyban híres volt a Leeb és a Thier dinasztia, ők alapították az első műhelyeket Pesten. Bécs–Pozsony–Budapest valóban a kultúra, így a hegedűkészítés háromszöge volt, és az ma is. A magyar hegedűkészítés aranykora pedig a 20. század fordulójára esett.”

A hangszer lelke

Szerencsének tartja, hogy négyéves korában kezébe adták a hegedűt. Muzsikusnak szánták, de a hangszerkészítőnek is fontos, hogy ismerje a működését, akusztikáját. A nagy hegedűkészítő iskolák, Cremonában vagy Londonban, kötelezővé teszik a hangszertanulást. Rácz Pál tanítványai hegedülnek vagy csellóznak.

„Mindkét nagypapám prímás volt Jászladányban. Minden áldott nap szigorú gyakorlásra fogtak. Apai nagyapám, Pál oda is sózott néha a vonóval, vagy megharapta az ujjam, ha nem tisztán fogtam. Amikor öcsémet felvették a Rajkó zenekarba, a vezetőjük, aki az országot járva szedte össze a tehetséges roma gyerekeket, tudta, nem lesz könnyű kezelni őket. A bőgővonó volt a fegyelmezési eszköz, azzal húzott rájuk. A vonón kívül senki nem sérült, senkinek nem kellett pszichológus. Nagy szégyen volt viszont azért kikapni, mert nem hozták, amit vártak tőlük.”

Teo Gertler: „Rácz Pali bácsi azt ígérte, kölcsönad nekem egy 1855-ben készült, különleges olasz hegedűt, ha már nagyobb leszek. Elképesztő hangszer, szinte magától szól. Tőle kaptam azt a feles hegedűt is, amelyet ő győztes hegedűnek hív, mert a múlt század elejétől kezdve egy csomó versenyt nyertek már vele.” (Új Szó, 2017. 05. 29.)

Több muzsikus álmodik arról, hogy egyszer megcsinálja a saját hangszerét, de profi csak kevesekből lesz. Rácz Pál már gyerekkorában felboncolta a hegedűjét, mert baja volt a mély hangokkal. De össze is tudta rakni. Ma a műhelyében a fő tevékenység a javítás, de évente 5-6 hegedűt is készít, időnként Stradivari-másolatot is. Ilyenkor fontos a hangszer belsejében jelezni, hogy ki alkotta és hol. Egy mesterhegedű elkészítése fél évig tart. Belekerül a lélek is, de persze nem csak ettől van lelke a hangszernek. Zenészek mesélik, hogy ha több napig nem veszik kézbe a hegedűt, megsértődik, másképp szól, s időbe telik, mire újra kezes lesz. Van, aki sosem válik meg tőle, a hálószobába is magával viszi.

Rácz Pál is kötődik a hangszerekhez: „A hegedűk nem alszanak velem, de egyszer egy koreai kereskedő barátom tíz napra nálam hagyott egy Stradivari-csellót, megőrzésre. Az a hangszer gyönyörűség volt, és valóban mellettem aludt. Szerelmese vagyok a régi hangszereknek, gyűjtöm az öreg hegedűket. Én nem a telefonomat, hanem ezeket nézegetem.”