Hírkereső

Így azt sem lehet tudni, hogy a kötelező magyar témákon kívül milyen értékekre épül majd az új magyar egységpárt. Ennek az eldöntésénél azonban tanulnunk kellene a múlt hibáiból, olyan emberekre bízva az egyes szakpolitikai programok kidolgozását, akik a felvidéki magyarság egészének az érdekeit tartják szem előtt, nem csak egy szűk csoportét.

Különösen érvényes ez a gazdaságpolitikai témákra, hiszen míg a magyar pártok nemzetiségi programjait többnyire széles szakmai vitát követve dolgozták ki, a gazdasági programok kidolgozásánál általában szabad kezet adtak annak a pár embernek, akikről azt feltételezték, hogy értenek a témához. A végeredmény többnyire azonban az lett, hogy a kecskére bízták a káposztát. A szlovákiai magyarok többsége nem csúcsmenedzser, nem is dúsgazdag nagyvállalkozó, hanem csak egyszerű, bérből és fizetésből élő alkalmazott, vagy anyagi szempontból tőlük alig különböző kisvállalkozó, nem beszélve a nyugdíjasok tömegeiről. Az ő érdekeik azt diktálják, hogy a mindenkori szlovák kormány erősen szociális, az említett csoportok érdekeit szem előtt tartó politikát folytasson.

A nemzetiségi problémákkal elfoglalt szlovákiai magyar politikai tömörülések – tisztelet a kivételnek – az elmúlt évtizedekben azonban az esetek többségében olyan emberekre bízták a gazdasági programok kidolgozását, akik elsősorban a nagyvállalkozók érdekeit tűzön-vízen át védő neoliberális gazdaságpolitikán szocializálódtak. Ők azok, akik évtizedeken át azt sulykolták nekünk, hogy ha a cégeknek, a tőketulajdonosoknak jól megy a dolguk, azzal mindenki jól jár. Szerintük ezért a minél kisebb állami beavatkozás, a piacszabályozás és a jövedelemújraelosztás minimalizálása hozza el a várva várt paradicsomot, mivel a szabad piac a leghatékonyabb társadalmi szervezőerő, amely az általános jólétet biztosíthatja, és minden állami beavatkozás csak ront a hatékonyságon. Hogy az általuk istenített neoliberális paradicsom mit is jelent, azt a washingtoni székhelyű Gazdaságpolitikai Intézet (EPI) most közzétett felmérése is alátámasztja. Eszerint az elmúlt, nagyjából negyven év neoliberális gazdaságpolitikájának köszönhetően az amerikai cégvezetők bevételei 1167, a csúcsmenedzsereké 337 százalékkal nőttek. Az egyszerű alkalmazottak ugyanakkor nem egész 14 százalékkal keresnek többet, mint negyven évvel ezelőtt, és ha figyelembe vesszük az inflációt, most még rosszabbul állnak, mint korábban. Így míg 1965-ben a csúcsvezetők bevételei az egyszerű alkalmazottak által megkeresett átlagbér 21-szeresét tették ki, 2018-ban a 293, tavaly pedig már a 320-szorosát.

Nem sokkal jobb a helyzet Szlovákiában sem, ezért lesz érdemes odafigyelni arra, hogy kit bíznak meg az új magyar egységpárt gazdasági programjának kidolgozásával, elkerülve azt, hogy újra egy neoliberális kecskére bízzák a káposztát.