Hírkereső

Trianon után már nem volt hová, mert birtokaiktól is megfosztották a magyar grófokat, bárókat és hercegeket, akik közül csak kevesen találták a helyüket Horthy Magyarországán.

Az arisztokrata családok jelentős része komoly anyagi gondokkal küzdött az első világháború után, sokan kénytelenek voltak nagy kastélyukból vidéki kúriájukba költözni, vagy csak a kastély egy részét lakták, csökkentették a személyzet számát. Az Almásy grófok kiterjedt levelezéséből például kiderül, hogy a harmincas években már képtelenek voltak kifűteni a gyulai kastélyukat, ezért felújították a cselédszárnyat, és ott laktak.

„Azok a magyar arisztokraták, akiknek a birtokai az elszakított területeken voltak, Trianon után csak a nevük és rangjuk maradt meg, anyagi fedezetük, hogy ennek megfelelően, a megszokott színvonalon éljenek, nem volt. Mégis, akiknek egyáltalán volt választásuk, többnyire úgy döntöttek, nem veszik fel a szlovák, szerb vagy román állampolgárságot, inkább mindent hátrahagynak. Ők költöztek Magyarországra, általában ottani kastélyukba, vagy rokonokhoz, de kivétel nélkül mind arra számítottak, hogy a helyzet rendeződik” – mondja Géra Eleonóra történész A magyar arisztokrácia Trianon utáni gyökérvesztése című tanulmányában.

Menekülés  a szétdúlt kastélyokból

A magyar arisztokraták első hulláma 1918 őszén indult meg a Felvidékről, Erdélyből és Szerbiából Magyarország felé, amikor már biztossá vált, hogy ezeket a területeket elszakítják. Döntésükben nagy szerepet játszott a vidéki Magyarországon végigsöprő erőszakhullám is, ekkor már szinte nem volt olyan kastély, amelyet ne dúltak volna fel a hazatérő katonák, később pedig a nélkülöző parasztok. „Sokan ezt a felfordulást a Károyi-korszakkal azonosítják, de vidéken és az utóbb elszakított területeken ezek spontán megmozdulások voltak, nem valamiféle eszmeiség, hanem az általános elégedetlenség és düh következményei. A Tanácsköztársaság idején az arisztokraták még burzsoá bélyeget is kaptak, majd a kastélyaikat megszállták az idegen csapatok. Ekkor indult meg az arisztokraták migránshulláma elsősorban Svájc felé. Ifjabb Andrássy Gyula az egyik legfontosabb személyiség, aki ott vészelte át a Tanácsköztársaság időszakát.”

Elsősorban azok mentek Nyugatra, akik kapcsolataik, értékrendjük, hivataluk és birtokaik elhelyezkedése révén közelebb álltak Bécshez és az udvarhoz. Az erdélyiek, akik fizikailag és mentalitásukban is távolabb voltak Bécstől, inkább a megcsonkított Magyarországon maradtak. A Tanácsköztársaság bukása után valamennyien azt remélték, vége a rossz időknek, de akkor bevonult a román hadsereg. „Ifjabb Andrássy Gyula felesége, Zichy Eleonóra le is jegyezte a naplójában, hogy 1919. augusztus 1-jén, amikor megtudták, hogy vége a Tanácsköztársaságnak, estélyt rendeztek a bürgenstocki Grand Hotelben. Andrássyné és társai az emigrációban csupán távolról szemlélhették a hazai eseményeket. Főként levelekből értesülnek arról, ami távollétük alatt otthon és birtokaikon történik, Andrássyné például így szerez tudomást az alsószéplaki Zichy-, vagy a homonnai Andrássy-kastély kifosztásáról. Amikor 1919 októberében hazaköltöznek, pesti palotájukat is teljesen feldúlva találják.”

Grófokból ügyvédek és tanárok

Az új világrend születését másként szemlélte a királypárti, a birodalmi, a Habsburg-ellenes vagy a nemzeti arisztokrácia, amelyhez leginkább az erdélyi nemesek tartoztak. „Ifjabb Andrássy Gyula királypárti politikusként ellenségnek tekintette Horthy Miklós kormányzót, akit csak csak lovas tengerésznek nevezett. Ebben volt egy nagy adag sznobizmus is, mert Horthy nem főnemesi, hanem köznemesi családból származott és a royalista arisztokraták méltatlannak érezték, hogy most föléjük került. Ezért is vonul vissza a társadalmi pozícióit veszített arisztoktrácia a  olitikai életből, és a nemesi családokról inkább már csak akkor hallani, amikor házasodnak, válnak, botrányba keverednek. Az események alakításában azért sem vesznek részt, mert sokan őket okolják a vesztes háborúért és az ország szétdarabolásáért.”

A magyarországi politikai életben leginkább az erdélyi arisztokrácia tudott megkapaszkodni, a felvidékiek és délvidékiek, ha volt megfelelő képzettségük, a tanári vagy az ügyvédi pályát választották, de a gyulai gróf Pongrácz Lajos például antikvárusként kereste a kenyerét. Ha a birtokok igazgatásán és az arisztokrata életvitelen kívül semmi máshoz nem értettek, akkor birtokok híján ki voltak téve a rokonság kényének-kedvének. Arról, hogy ezt hogyan élték meg, inkább a hölgyek visszaemlékezései alapján alkothatunk képet, mert ők korabeli szokás szerint naplót írtak és a levelezéseikben is gyakrabban számoltak be a mindennapi történésekről.

Úrihölgyek árulkodó naplói

„Érdekesek Zichy Eleonóra feljegyzései, aki őszintén beszámolt arról, mennyire őrlődik a feleség és az anya szerepe között, hiszen Katinka lánya volt a Tanácsköztársaságot megalapító Károlyi Mihály felesége, és bár politikai szempontból mélyen elítélte Károlyi és lánya magatartását, anyaként aggódva figyelte Katinka sorsának alakulását. Kevesen tudják, hogy Zichy Eleonóra a szerzője a Krasznahorka büszke vára című nótának is, ebben minden benne van, amit az arisztokrácia azokban az években visszasírt” – mondja Géra Eleonóra.

Manapság egyre több ilyen napló és levél kerül elő a levéltárakból, melyekből az is kiderül, mennyire nem lehetett akkor még csak sejteni sem a hatalmi döntések következményeit.Batthyány-Strattmann László, az azóta boldoggá avatott herceg orvos tizennégy éves kislánya például 1918-ban lelkendezve számol be a naplójában arról a hírről, hogy Felső-Magyarországon megjelentek a cseh légiósok, mert azt látta ebben, hogy ezentúl nem Bécs, hanem Prága lesz a világ közepe. A Batthyány-Strattmann család 1919-ben szintén a svájci emigrációt választotta. Év végén hazatértek, még néhány hetet otthonukban töltöttek, majd 1920 elején Körmendre, a Batthyány-Strattmann hercegi rezidenciába költöztek. A tizenkét gyermekes família szinte tragédiaként élte meg ezt a változást, ám a döntés mögött egy nyomós indok állt: Köpcsény igen veszélyeztetett helyzetben volt, az osztrák és a cseh csapatok is fenyegették a Pozsonytól csupán egy ugrásra fekvő települést.

A presztízs fontos maradt

Batthyányné Coreth Mária Terézia 1920 januárjában született naplóbejegyzései általában a helyzet elfogadásáról, de legalábbis az alkalmazkodásra való törekvésről tanúskodnak. Sorai beszámolnak az elköltözés gyakorlati részleteiről, a bútorok átszállításáról, az ezüstnemű összecsomagolásáról, az új otthon és főként az új kórház berendezéséről. Ugyan aggódva, a következményektől tartva figyeli az ország szétesését, sorsába és Isten akaratába beletörődve teszi a dolgát, hitére támaszkodva, bizakodással néz a jövőbe. A rang és a társadalmi státusz mellett a személyes habitusnak is fontos szerepe van abban, ki hogyan viszonyul az új helyzethez. Míg a Batthyány hercegek megbékélnek az egyszerű vidéki élettel, a kivándorolt Andrássy grófok legfőbb problémája az, hogyan tudják szállodai lakosztályukban illő módon fogadni sorstársaikat.”  

Később a presztízs is jelentőségét veszti, mert 1920 után már a leggazdagabb réteg sem élt a korábbi szinten. A vadászatokat, estélyeket ugyan még megtartották, de sokkal szerényebb körülmények között, és a társasági eseményekről sokan munkába siettek. A nők élete szintén gyökeresen megváltozott, nevelők és házitanítók híján maguk foglalkoztak gyermekeikkel, és mivel anyagiakban sem dúskáltak, drága magániskolákba sem járathatták őket. Egyre elfogadottabbá válik, sőt elvárás is, hogy az arisztokraták gyermekei a polgári származásúakkal járjanak egy iskolába, mondván, minél korábban tanulják meg, hogyan kell más osztálybeliekkel kapcsolatot létesíteni. A lányokat francia és svájci intézetek helyett legfeljebb Bécsbe vagy Grazba küldik, a fiúkat elsősorban katonaiskolába. Az arisztokrata nők legfontosabb társadalmi szerepe a jótékonykodás, például a háborús veteránok és a rászorulók segítése. Kórházakban olvasnak fel, leveleket írnak a katonák családjának, többen az Auguszta sétahajón ételt osztanak.

Ragaszkodás a szülőföldhöz

„Miután megszűnt a királyság mint államforma, a magyar arisztokrácia lába alól is kicsúszott a talaj. Horthy kormányzóvá választásával csak néhány nagy nevű család, például az erdélyi Telekiek és Bethlenek számára nyíltak meg új lehetőségek, a többiek lassan a közélet peremére kerültek, vagy végképp elköltöztek Magyarországról. Erre legtöbben a földreformok után szánták rá magukat, amikor végleg elveszítették a birtokaikat. Akik maradtak, azok továbbra is ragaszkodtak Budapesthez mint a társasági élet legfőbb helyszínéhez, még akkor is, ha fokozatosan bérbe kellett adniuk ottani palotáik egy-egy részét, vagy akár az egészet eladni” – folytatja a történész.

Akadtak olyanok is, akik annyira ragaszkodtak a szülőföldjükhöz, a családi kastélyhoz, hogy inkább felvették az utódállam állampolgárságát. Így tett Edelsheim Gyulai Lipót is, akinek Ilona lánya később Horthy Istvánhoz ment férjhez, de Lipót gróf ettől függetlenül, az év jelentős részét Budapesten töltötte. Ezt tették a Csákyak is, hiába volt Csehszlovákia fővárosa Prága, nem oda jártak bálba, színházba, hanem Budapestre. Jóval nehezebb volt eljutni a magyar fővárosba a Bánátból, erről Odescalchi Eugénie ír szemléletesen a naplójában. Eugénie hercegnő 1918 mozgalmas őszén ment férjhez Pozsonyban báró Lipthay Bélához, az esküvőt Pozsonyban tartották, majd a Bánátba, a lovrini Lipthay-birtokra költöztek. A területre a szerbek és a románok is igényt tartottak, megszűnt a vasúti összeköttetés Budapesttel, a lovrini kastélyba szerb tiszteket kvártélyoztak be, Lipthayék mégis maradtak. Nem voltak ezzel egyedül, a svéd származású Stella Kuylenstierna-Andrássy, aki szintén fiatal házasként került Homonnára, és itt kezdte meg új életét férjével, Andrássy Imrével, ugyancsak ragaszkodott a Felvidékhez.

De akár az elszakított területeken maradtak, akár a csonka Magyarországra vagy Nyugatra költöztek, a magyar arisztokraták élete soha többé nem volt olyan, mint a monarchia idején. A királyság megszűnésével gyökerüket vesztették és vele együtt tűnt el egykori életük minden külsősége is.

A szerző a Vasárnap munkatársa