Hírkereső

Az elmúlt hét eseményei akciófilmbe illőek, és remélem, nem az lesz a vége, amit én a pesszimista fejemmel gondolok.

Először is tisztázzuk: a regnáló magyar kormányt nem érdekli a művészet. Csupán azok érdeklik őket, akik lojálisak – márpedig a hatalom kegyeit kereső művészetet mindig is propagandának hívták. Minden hatalomnak az a célja, hogy kevesebb legyen a kritikus gondolkodású honpolgár, ehelyett inkább megmondóemberekre hallgasson a nép. A színészek, rendezők, forgatókönyvírók stb. pedig alaposan meg tudják mondani a tutit, a reflektorfényben álló, népszerű emberek akár „privátban” is, hiszen honpolgárok ezreit befolyásolják világlátásukkal, okos véleményükkel egy-egy fontos témában.

A színház és (főleg) a film propagandaerejét már Goebbels is felismerte, és ügyesen alkalmazta. Magyarországon most a nemzeti és a keresztény a két hívószó, művészberkekben minden fronton nagy verseny folyik a párt tápláló szeretetéért, ami ezekben a járványterhes időkben sokak számára a túlélést jelentheti.

Nos, e két hívószó vezérli Vidnyánszky Attilát, a színművészeti új kuratóriumának elnökét is, aki igazán nem tehet róla, hogy az illetékes minisztérium nem egyeztetett az egyetem vezetésével a jó előre felvázolt jövőt illetően. Ő valódi magyar, nemzeti, keresztény szellemben képzeli el az intézmény működését. Az ő szájából hangzott el a „hüllőkeltető” szó is, ami alatt az SzFE teljes volt és jelenlegi tanári és hallgatói apparátusát értette. (Mily szép és kifejező tud lenni a magyar nyelv!)

Vidnyánszky Attila egyébként érdekes karakter, ha filmrendező lennék, az ő eddigi pályafutására építeném a Mephisto című film második részét. Adott egy kreatív, tehetséges színházi ember, aki rendezőként csodákra képes, és mindent megtesz azokért a kollégáiért, akiket elismer. Nagy tervekkel települt át Kárpátaljáról Magyarországra, amikor a hatalom lehetőséget adott erre. És elhiszem neki, hogy őszintén hisz abban, amit csinál. Már első blikkre világos, hogy egy szubkultúra képviselője a parasztingével, zsinóros mentéjével, vallásosságával. És a jelenlegi magyarországi hatalom képviselői hálásan mutatják fel ezt a szubkultúrát, szinte pajzsként tartva maguk előtt Vidnyánszkyt, mintha ők is olyanok lennének (hagyományőrzők, istenhívők stb). De ők nem olyanok. 

Ők állami géppel az Adriára röpködő, baráti oligarchák jachtjain pihenő, prostituáltak melléről kokót szippantó, Balaton-elfoglaló, az országot futballstadionokkal megszóró, színházba ritkán, templomba csak az imázs miatt járó társaság. A parasztinges-cifraszűrös-szentkoronás felszín csak álca. Emiatt frusztráltak, és mindent odaadnak annak az embernek, aki „tényleg olyan”, amilyeneknek ők hirdetik magukat. Az az ember meg úgy gondolja, illik rászolgálnia erre a jóindulatra…