Nyilván sokan megértik, hogy a járványhelyzet miatti korlátozó intézkedések a társadalom megóvása jegyében születnek. Azt azonban már jóval kevesebben viselik el, ha a kényszerzubbonyt egy dühöngő, mindenkivel vádaskodó óvodás húzza rájuk.

Igor Matovič láthatóan hét hónapnyi kormányzás után sem értette meg, mit jelent államférfinak lenni – még mindig azt hiszi, hogy az államférfi az, akinek nemes arcélét majd márványba vésik a művészkezek, mert azt tette, amit ő a legjobbnak gondolt. Pedig a 21. század és a Covid-idők államférfiai azok, akik kvalifikált döntések alapján, példát mutatva hajlandóak végigmenni a rögösebb úton is, és meg tudják győzni azokat, akikért felelnek, hogy érdemes őket követni. A viselkedéstudósok, de a gyakorló szülők is pontosan tudják: egy demokratikus berendezkedésben nem működik a szankciókra, fenyegetésre és szidásra alapuló rendszer. Az emberek ettől csak frusztráltabbak és dacosabbak lesznek – elutasítják a kiskorúsítást, a magyarázatok nélküli utasításokat, a hibáztatást és az érzelmi zsarolást, legyen az bármilyen jó szándékú. Ez még a totalitárius rendszerekben sem működik sokáig, pedig ott az államnak még az eszközei is megvannak arra, hogy kiiktassa a rebelliskedőket, mondjuk egy vidám hangulatú hétvégi gödörbe lövetéssel.

Igor Matovič két dolgot nem értett meg. Egyrészt, hogy ő nem királya ennek az országnak, és nem is a glóriás géniusza. Abban a pillanatban, mikor elkezdte vádolni az embereket azzal, hogy „elrontották” az ő tökéletes védekezési stratégiáját (amit mellesleg ő maga sem tartott be), el is veszítette az irányítást. Kétpólusúvá tette a társadalmat: az egyik térfélen ő áll a maga hatalmával és eszközeivel, a másikon pedig az emberek, akik magasról tesznek a hatalmára. A fekete-fehér és az igen-nem átkozott, kétdimenziós kereteiben ragadt a társadalom. A lakosságon pedig ez rajta hagyja a nyomát: nem egységes, csoportokra, egyénekre morzsolódik, akik nem a járvánnyal vívják a harcukat, hanem egymással. Matovič pedig ott áll a másik térfélen, integet a kis hoppmesteri pálcájával, és nem veszi észre, mennyire magányos.

A másik dolog, amit a kormányfő nem ért meg: a hatalmat nem egyedül gyakorolja, ebben az országban más is kapott demokratikus felhatalmazást arra, hogy irányítson. És nem, Richard Sulík sem azért ül koalíciós pártelnökként a kormányban, mert neki csillogott a legszebben a feje a Kriváň tetején a sápadt márciusi holdfényben, hanem azért, mert jelentős politikai erőt képvisel, ráadásul ért is ahhoz, amit csinál. És bár a kommunikációja neki sem veretes, és tudjuk róla, mennyire makacs, keményfejű és autoriter, ő a jin Matovič jangjához. Ennek a harmóniájából jönne ki a helyes, összehangolt járványkezelési út, de ehelyett két középkorú férfi iszapbirkózása lett belőle, ami elég groteszk, és egy kicsit sem nézzük szívesen.

Ami még szomorúbb, hogy ez az egész már nem is csak a válságkezelésről szól, hiszen a felmérések jól mutatják: Matovič rohamosan veszít a támogatottságából, Sulík pedig szép lassan erősödik. Ennek fényében akár merész politikai kommunikációs húzásként is értékelhető, hogy a kormányfő kijelentette, Sulík már nem a barátja, majd büntibe tette Martin Klus külügyi államtitkárt, aki eddig a serpája volt a nemzetközi csúcstalálkozókon. Értékelhetjük így is, de ez nagy hiba lenne. Az egész nem más, mint óvodás dacreakció egy olyan embertől, aki már lassan kezdi megsejteni, hogy egy szobrász sem akad majd, aki kőbe vésné a kisfiúsnak gondolt vigyorát.