Három plusz hét évig volt a Vígszínház tagja. A köztes három évet a Bárka Színházban töltötte, aztán 2018-ban, még az igazgatóváltás előtt a Pesti Magyar Színházhoz szerződött. Az ott töltött két év után szeptembertől ismét a Vígszínházban játszik.

„Elmenni is nehéz volt, meg visszajönni is – mondja. – Nagyon jó sorom volt a Vígszínházban. Szép szerepeket kaptam, de eljött egy pont, amikor úgy éreztem, mennem kell, nem tudok maradni. Harag nélkül, tiszta lappal távoztam, lezárva egy csodálatos időszakot. Bár hasznos volt az a két év is, amit máshol töltöttem, a szívem visszahúzott. Egyszerűen visszavágytam a Vígszínház falai közé. Előbb persze magamban kellett letisztáznom a korábbi helyzetet, hogy a régi sérelmek, fájdalmak nélkül lehessek újra a társulat tagja. A csapat zöme nem változott, érzem a régi kollégák szeretetét.”

Gútán élő szüleivel naponta beszél, lelkiállapotának minden fázisát azonban ők sem ismerik. Nem is akarja terhelni őket esetleges szakmai problémáival.

„Soha nem szólnak bele a döntéseimbe. Tehetek bármit, mindenben támogatnak. Ez annyira jó érzés! Büszkén elmondhatom: csodálatosan kezelik a dolgaimat. Olyannak szeretnek, amilyen vagyok.

Természetesen sejtették, hogy az elszerződésem idején mi játszódott le bennem, bár minden részletbe nem avattam be őket. De most nagyon boldogok ők is, hogy visszaszerződtem a Vígszínházba. Főleg az édesanyám.”

Rudolf Péterrel, a társulat új igazgatójával három évvel ezelőtt, a Lóvá tett lovagokban dolgozott először, Ferdinándot, Navarra királyát megtestesítve. Mindketten élvezték a közös munkát.
„Én hívtam fel Pétert, hogy dolgozna-e még velem a továbbiakban. Azt mondta, szívesen. Ezután kaptam tőle szerződésajánlatot, és boldogan jöttem. Egyetlen szerepemet tarthattam meg, miután elszerződtem. A Bűn és bűnhődés Luzsinját. Azt vendégként tovább játszhattam. A padlás Hercegeként is most láthatnak újra a nézők az ünnepi, ezredik előadásban. Ez a történet nyolc év az életemből, nagyon hozzám nőtt a szerep.”

Márciustól szeptemberig, a koronavírus miatt az ő élete sem a megszokott kerékvágásban zajlott. A legnehezebben azt a két hónapot élte meg, amikor nem utazhatott haza, Gútára.

„Az első két hétben jólesett a szabadság. A színművészeti főiskola elvégzése óta ennyi szabad időm sosem volt. Ezt fel kellett dolgozni. Jó volt a gyermekeimmel lenni. Tizenegy éves az egyik, hét a másik, öt a harmadik. Nagyon aktívak. Amíg nem utazhattunk, Skype-on tartottuk a kapcsolatot a szüleimmel. Már a gyerkőcök is naponta felhívják a papát-mamát. Megy a viccelődés köztük, hiszen látják is egymást. Talán ennyi haszna volt az elmúlt időszaknak, hogy már ezt a formáját is használják az együttlétnek. A munka természetesen nagyon hiányzott. Vártam, hogy újra színpadra léphessek. Borzalmas érzés volt rádöbbenni, hogy igazából máshoz nem értek. Vagy, hogy nem gyakorolhatom azt, amit tudok. Ettől olyan tétlennek éreztem magam. Mindamellett, hogy a három gyermek tényleg rengeteg elfoglaltságot jelent.”

Az új évad első bemutatójában, Az öreg hölgy látogatásában egy gülleni (a vígszínházi verzióban: fingeni) polgárt alakít. Nagyon jó próbafolyamatot élhetett meg, de a járvány miatt, a bemutató után már nem tudta játszani a szerepet. Mindent megtett, hogy ne fertőződjön meg, mégis elkapta a vírust. Azóta sem tudja, kitől.

„Három-négy nap kimondottan szörnyű volt. Remegés, láz, végtagfájdalom. Szerencsére sem a szaglásomat, sem az ízlelésemet nem veszítettem el. De ha nem volt lázam, akkor is remegtem. A testem ugyanazt produkálta, mintha lángoltam volna. Gyomorfájással indult az egész. Nem sejtettem, mi lesz belőle. Most már jól vagyok, de azt is nehéz volt feldolgoznom, hogy A kő próbafolyamatának legelején kiestem a munkából. Közben örültem, hogy újra együtt dolgozhatok Michal Dočekallal, hiszen ez a negyedik találkozásunk. A Jóembert keresünk után a Mester és Margaritában, majd a Bűn és bűnhődésben adott szerepet, most pedig Wolfgangot, a náci érzelmű állatorvost formálom meg nála. Öt nő mellett én vagyok a történet egyetlen férfi szereplője. Aggódtam nagyon, hogy meddig kell távol maradnom a próbáktól. Amint jobb lett a közérzetem, elkezdtem tanulni a szöveget. Ez adott egyfajta biztonságérzetet. Hogy foglalkozom a szereppel, otthon is gondolkodom rajta. Hozzáolvastam a darabhoz, pontosan tudni akartam, mi volt 1935-ben, majd tíz évvel később Európában. Utánanéztem Drezda bombázásának is, hiszen a darab cselekménye ott játszódik. Nagyon tetszik, ahogy a mű építkezik. 1935 és 1993 között folyamatosan hol előre, hol hátra lépünk az időben. Nekem ugyan nem kell sem fiatalnak, sem idősnek lennem a történet során, engem negyvenhárom évesen látnak a nézők, a darab női szereplői azonban gyakran változtatják a korukat.”

Marius von Mayenburg, a neves kortárs német szerző egyetlen kő történetén keresztül mesél egy családról és egy titkokat rejtő házról, amely az elmúlt évtizedek során többször is gazdát cserélt, kertjében és a falai között pedig nemzedékek legendája halmozódik szeretetről, árulásról, elvándorlásról, visszatérésről és újrakezdésről.

„Mérhetetlenül szeretem Michal Dočekal munkamódszerét, a felkészültségét, nyugalmát, szakmai alázatát, emberségét. Nagyon felnézek rá. Wolfgang, a Nagy-Kálózy Eszter által megformált Witha férje egy eszme elkötelezettje. Hitler-hívő, aki nem másokkal végez, hanem önmagával. Eszterrel most dolgozom először. Megható volt az ölelése az egyik próbán. Hét jelenetet kaptam a szerzőtől arra, hogy megformálhassak egy bonyolult emberi jellemet. Maszkban próbálni annyit jelent, hogy sem a partner, sem a rendező nem látja az arcomat. Csak a tekintetekből és hangszínekből, a gesztusokból építkezhetünk. Az öreg hölgy látogatását is végig maszkban próbáltuk. Rudolf Péter, a darab rendezője azt mondta. Higgyétek el, ami jó, az maszkban is jó! A szem ott van, és beszél. Az előadáson szerencsére fedetlen az arcunk. Engem zavar, hogy a munka során nem láthatom a kolléganőm arcát, de el kell fogadnunk a helyzetet. Szükségszerű. Így tudjuk megvédeni önmagunkat és a közelünkben levőket. Ami viszont mindennél érdekesebb: az ember mindent képes megszokni. Még ezt is. Egy pillanat alatt alkalmazkodunk bármilyen nehézséghez. Ezért vagyunk életben. Értékes emberi tulajdonság ez.”