Mindenesetre az a lényeg, hogy az ember anyagi és szellemi javakat teremt, átalakítja a környező világot, de egyben alkalmazkodik is a megújított környezethez.

Az átalakítás olyannyira része az életünknek, hogy sokszor nem is tudatosítjuk. Például amikor szép abrosszal megterítjük az asztalt, hozzáillő szalvétát helyezünk a tányér mellé, hajtogatva vagy szalvétagyűrűvel, esetleg egyenesen a tányérba tesszük – itt kezdődik a mindennapi kulturális diverzitás –, amikor meggyújtjuk a gyertyát, leülünk és jó étvágyat kívánunk egymásnak, azt mondjuk, tessék, köszönöm, akkor is a környezetünket alakítjuk. Családi kultúrát, hagyományokat teremtünk.

Persze vannak érzékelhetőbb környezeti beavatkozások is, mint amikor a Csallóközben befogták a Dunát. Horváth Júlia Borbála írónő új könyvében, amely erről a jelkép értékű folyamról szól – a jelkép is kulturális elem –, csodaszámba menő vízi növény- és állatvilág képét tárja elénk. Viza úszik a motorcsónakos főszereplő mellett, aki csodálkozva nézi, hogy ez meg miféle őslény. A „viza” szó számára, aki modern ember, csakis a bankkártyát jelenti. Letűnt, az emberkéz közbenjárásával eltűnt romantikus világ.

Persze volt kegyetlen oldala is, gondoljunk csak az 55 évvel ezelőtti csallóközi árvízre. Nagy tragédia volt az, a víz mindent elvitt, ami az útjába került. Az embereket, jószágot csónakokkal, helikopterekkel mentették, de voltak állatok, amelyeket menthetetlenül elkapott az ár. Korabeli felvételekbe dermed kétségbeesett küzdelmük az életért.

Ami a környezethez való alkalmazkodást illeti, ennek épp most tapasztaljuk meg az egyik erőteljes példáját. A valóságban nem utazhatunk, hát utazunk virtuálisan. Ezen a héten is voltam külföldön úgy, hogy ki sem tettem a lábam a lakásból. Mondjon akárki akármit, az internet egyszerűen csodálatos (persze csak amíg mi uraljuk). S ami ezeknek az online szakmai eseményeknek, de ugyanúgy az online tanításnak is semmivel nem pótolható bája, hogy úgy érzem, otthon vagyok minden résztvevőnél, és ők is mindannyian otthon vannak nálam. Hallom a diákok bögréjének csörrenését, látom a kollégák könyvespolcait – ahány kolléga, annyiféle könyvespolc, fából, vasból, falon függő, földre állított, igen, ez a könyvespolci kulturális diverzitás –, néha megjelenik a vacsorát követelő gyermek, a mobiltöltőjét a szobában felejtő, lopakodó férj háta… Nevetünk. És ez fontos.

A nagy árvíz idején csaknem negyven falu került a víz alá. Az akkori katasztrófáról a mostani évforduló kapcsán kevesebb szó esett, mert mindent felülírt az idei, a víruskatasztrófa. Az árvízkárosultak később – országos összefogással – talpra álltak. Reménykedjünk, hogy ránk is ilyen jövő vár.