Többek között ez teszi továbbra is érdekessé Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas írónő 2013-as könyvét, melyet az Európa Könyvkiadó idén újra kiadott, feltehetően jó érzékkel lovagolva meg a HBO minisorozata által generált érdeklődést. És milyen jól tette, mert ez a könyv szinte minden tekintetben felülmúlja a sorozatot, holott arról is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni (a könyv lapjain egyébként több, a sorozatból is ismerős történet visszaköszön).

A Csernobili ima Alekszijevics két évtizedes aprólékos gyűjtésének eredménye. A fehérorosz írónő elképesztő munkát végzett, hogy átfogó képet tudjon adni arról, miként élték meg a katasztrófát az emberek. Beszélt az elsőként a helyszínre rendelt katonákkal, akikkel a legveszélyesebb munkát végeztették. Beszélt az özvegyekkel, akiknek végig kellett nézniük, hogy a férjeik egymás után hullanak el a sugárzás miatt. Beszélt az erőmű mellől kitelepített lakosokkal, de olyanokkal is, akik visszaszöktek és ma is illegálisan élnek a zónában. Szót kapnak a fiatal katonák, akik a szovjet propaganda által feltüzelve, virtusból vállalták a veszélyes feladatokat, nem tudva, hogy milyen következményekkel kell számolniuk. Megszólalnak értelmiségiek, tudósok, poltikusok, akik megpróbálják értelmezni, megérteni, hogyan is kerülhetett sor a katasztrófára, és hogyan lehet vele együtt élni, ha már megtörtént.

Aki adatokra, éles ítéletekre, leleplezésekre vágyik, csalódni fog. Bár a könyv elején találunk egy rövid, újságcikkekből összeollózott részt a csernobili katasztrófa számairól, ez csak pár oldal. Alekszijevics ugyanis pontosan tudja, hogy az emberi agy képtelen arra, hogy a száraz adatok alapján felfogja a katasztrófa mértékét. Hiába látjuk leírva, hogy az áldozatok száma milliókra rúg, és hogy évezredekig nyögni fogjuk az utóhatásokat. Ez egyszerűen túl sok, túl nagyléptékű. Ezért a könyvet emberi történetek, „monológok” alkotják. Mind egy-egy konkrét személy szempontjából meséli el a katasztrófát, szubjektíven, kisebb látószögben, de sokkal átélhetőbben. Megismerjük a robbanást követő napokban tapasztalt káoszt: az emberek nem értették, miért kell otthagyniuk az otthonaikat, az államhatalom visszatartott minden információt, aki beszélni mert Csernobilról, az felforgatónak minősült. A sugárzás láthatatlanul és lassan pusztít, nehéz volt fenyegetésként megélni: senki nem tudta, miért nem engedik betakarítani a termést, miért nem szabad semmit magukkal vinni a zónából. Senki nem tudta pontosan, mi történik: a kulisszák egy háborúra emlékeztettek – katonák, páncélos csapatszállítók, helikopterek –, de nem voltak harcok sehol.

Minden megszólaló a maga módján próbál rendet vágni az emlékeiben, de mivel mindannyian csak egy-egy kis szeletet láttak a nagy egészből, az általuk alkotott kép is részleges marad. Ami biztos: a katasztrófa új időszámítást jelölt ki, és mindenki életére kitörölhetetlen hatással volt, aki a fertőzött zónában élt. Minden egyes történet megdöbbentő, nem igazán lehet köztük válogatni. Egy operatőr kalandvágyból utazott a zónába, virágzó almafákról készített felvételeket, egyszer csak észrevette, hogy nem érez szagokat.

A zónába vezényelt vadászok azon vívódtak, joguk van-e lelőni egy ottragadt idős néni macskáját, holott a parancs minden állat elpusztításáról szól. Egy Csernobilba vezényelt katona megtartotta a sapkáját, amit a bevetés alatt viselt, és a kisfiának adta. Később megkapták a diagnózist: a kisfiú agydaganatot kapott.

A Csernobili ima nem könnyű, de lebilincselő olvasmány arról, hogyan viselkedik az ember egy katasztrófa árnyékában, és miként rontja tovább a diktatúra titkolózása az eleve rossz helyzetet, hogy aztán emberi életeket és sorsokat nem kímélve próbálja elfedni a saját hibáit. 

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima, Európa Könyvkiadó, 2020, 368 oldal