Egy brooklyni srác gyökerei

„Olyan vagyok, mint Holden, nekem sincs kedvem a Copperfield Dávid-os hülyeségekhez” – kezdi el Allen önéletrajzi könyvét, amelynek már az amerikai megjelenése is majdnem meghiúsult. 1992-ben robbantotta a bombát ugyanis a színésznő Mia Farrow (Frank Sinatra korábbi felesége, Woody akkori élettársa), azt állítva, hogy az ünnepelt színész-forgatókönyvíró-rendező az egyik örökbefogadott kiskorú gyermekükkel folytatott szexuális kapcsolatot, másik, közösen nevelt lányukat pedig szexuálisan zaklatta. A színész a vádakat akkor és azóta is kategorikusan tagadta – az ügyben indított két független vizsgálat végül nem emelt vádat Woody ellen. A gyermekmolesztálási vád miatt az önéletírás kiadásától viszont évtizedekkel később is sorra zárkóztak el az amerikai kiadók. Volt olyan, amelyik a közfelháborodás és saját munkatársai tiltakozó sztrájkjának hatására lépett vissza kényszerűen a megjelentetéstől. A 84 éves filmes önéletrajzi kötete ugyanakkor tavasszal mégiscsak megjelent, amelynek magyar fordítását tarthatjuk most a kezünkben a Jaffa Kiadó jóvoltából.

Az egész kötet olyan, mintha csak Woody egyik új filmjének szövegkönyvéből és ehhez fűzött hosszas magyarázatokból állna. A filmjeiben is tapasztalt egyéni hang és íz végig uralja az oldalakat, és képtelenség volt szabadulni attól, hogy az első karaktertől az utolsóig az egész kötetet ne Kern András, a szerző „magyar hangjával” a fülünkben olvassuk, bizonyítékaként annak, hogy a színészt évtizedekig szinkronizáló magyar kolléga összeforrt a hősével. Woody kendőzetlenül, néha talán túlságosan nyersen, de mindenkor sok, már-már groteszk, fanyar, mégis szeretetteli humorral ír gyökereiről, a brooklyni környezetről, ahol felnőtt, a szüleiről és legszűkebb rokonságáról. Az apjáról, aki a helyi Dodgers labdaszedője volt, emellett ismert „szélhámos és bukméker” és nagy túlélő (az első világháború idején bombatalálat érte azt a hajót, amelyen tartózkodott, a hajó elsüllyedt, a szerencsétlenséget viszont csak hárman éltek túl, köztük az apja is), annak „féleszű” testvéreiről, mindig segítőkész és az apja újrakezdéseit támogató nem túlságosan szép vonású anyjáról, a szülei megtépázott viszonyáról, akiknek kapcsolatáról Woody leszögezte, hogy „Hitlert és az iskolai bizonyítványaimat kivéve a világ minden kérdésében ellenkező véleményen voltak”. És ott van a negyvenes évek rohamléptekben fejlődő nagyvárosi közege, Manhattan és Brooklyn, amelyben a szerző ingázik és aminek miliőjében az értelmes, antiszociális, a képregényeken kívül olvasást utáló, a dögunalmasnak ítélt tanulást pedig bűvészmutatványokkal (kártya- és pénzérmetrükkökkel) helyettesítő fiatal srác fejest ugrott: nagyapja mozija, a Midwood Theater, ahova naponta bemenekült, és ahol lassacskán mindent, de mindent – beleértve az összes hollywoodi B-movie-t is  – megnézett, és a kor szerteágazó, túlfűtött világslágerei, amelyekért már kiskamaszként is egészen odáig volt. Woodyt ekkortájt szippantotta be a mozi és a zene (később pedig a jazz), mozikból és klubokból jár haza a „valóság karmai közé”, és sokáig nem gondolt mást, minthogy élete végéig bűvészként fog dolgozni.

Félig teli koporsó

Már a kötet elején megtudhatjuk, hogyan lett a jópofa, életvidám, kifejezetten atlétikus és egészséges lelkületű srácból, önvallomása szerint is, a filmjeiben játszott karakterekkel egyezően szorongó, neurotikus alkat. Woody – saját elmondása szerint – valószínűleg eleve paranoiásnak született, amiből azután egy „mizantróp, klausztrofóbiás, magányos, keserű és hiba nélkül pesszimista” figurává vált. A szerző szerint a halál tudata volt az, amely kibillentette az édes, hétköznapi ötéves kisfiút az addigi nyugalmából. A normalitás kerékvágásából – úgy véli – az emberi halandóság biztonsága faragta addigi lelki karakterét „ideges, ijedős ronccsá” és „elégedetlen agresszorrá”. Ahogy írta magáról: „hát, izé, én nem erre jelentkeztem. Soha nem járultam hozzá a végességemhez. Ha nem haragszanak, kérem vissza a belépti díjat.” […]„Van, aki félig üresnek látja a poharat, van, aki félig telinek. Én mindig félig telinek láttam a koporsót”.

Aztán ez a figura egyszer csak utat talált a könyvekhez és a múzeumokhoz. Hamar rájött ugyanis, hogy „agyatlan”, ezért pedig – vallotta meg –, „ha valaha szeretném megcsókolni ezeket a rúzsozatlan ajkakat és még egyszer találkoznék a tulajdonosukkal, akkor még „a Csókolj halálosannál is mélyebbre kell merülnöm az irodalomba” és „bele kell néznem Balzacba és Tolsztojba és Eliotba, mert így váratlanul azt kezdte követelni [t. i. az egyik aktuális hölgypartnere – B. G.], hogy kísérjem haza – valószínűleg megrázta, amit rézbőrű Johnról meséltem neki.”

Egy szerencsés élet

A kötet központi részén a nevéhez köthető filmtörténeti klasszikusok ötletének keletkezéséről, születésükről és ezekhez kapcsolt történetekről számol be. Csupa különleges részlet, máshonnan nem tudható, gyakran mulatságos pillanatok a castingokról, vagy olyan, mostanra komikus helyzetekről, amikor az általa nevetségesnek és végeredményét tekintve roppant butának tartott filmről perrel próbálta elérni, hogy vegyék le a nevét. A film viszont befutott és nagy sikert aratott, őt pedig meggyőzték, hogy vonja vissza a keresetet, és inkább „sodródjon az árral”.

Közben saját magáról is folyvást elárul fontos dolgokat, és a legkevésbé sem érdekli, hogy ezek egyáltalán nem hízelgő tulajdonságok: nehezen ismerkedik, gyakran volt kénytelen megjátszani magát, volt, hogy elkapta az önhittség, kíméletlenül tud szarkasztikus lenni, fontos helyzetekben gyakran lefagy, és volt sok rossz döntése. Talán maga se hiszi, hogy mégis rendkívül sikeres lett és a teljesen átlagos, alsó középosztálybeli zsidó család gyerkőcéből egy, a Central Parkra néző penthouse-ban élő felnőtt valós szerepében találta magát, ahol ágy melletti gombbal húzódnak szét a balkon függönyei, és az évszaknak megfelelően Manhattan minden színe látható a szobájából. A szerencse mellett, ha volt mindennek titka, azt Woody a munkában jelölte meg. Azt vallja ugyanis: „húzd az igát, mint a barom! Ne nézz fel. Dolgozz. Élvezd a munkát” és „ha elképzeltél valamit, próbáld megcsinálni. Ilyen egyszerű.” Előkerülnek élete fontos kapcsolatai, nagy szerelmei. Ott van Diane Keaton, akivel máig nagyon jóban van (és akinek a testvéreivel is járt), vagy Mia Farrow, aki az említett gyermekmolesztálási ügyet is elindította. Woody hosszan kifejti a rendkívül súlyos váddal kapcsolatos saját álláspontját, mindvégig tagadva a bűnösségét, Mia alaptalan kitalációjának állítva be az egészet. És itt van persze az egyik „áldozat” maga, Soon-Yi, az állítólagosan fiatalon megrontott kislány, aki nem vér szerinti nevelt lányból 1997 óta immár a felesége. És akivel boldog házasságban nevelik két gyermeküket.

A neurotikus zseni önéletrajza

Woody Allen önéletrajza az utolsó betűig lebilincseli az olvasót. Mind a ritmus, mind a szövegben közölt adalékok, enyhe vargabetűk kronologikusan haladva vezetnek végig egy nagyon sokra jutott, magát mégis mindvégig tehetségtelen pancsernek tekintő személy önvallomásán. Közben rendre megismerkedünk élete fontos szereplőivel, azokkal, akik a barátai voltak, akik elárulták, akiktől sokat tanult, akik befolyásolták a gondolkodását, vagy akiknek a sikerét köszönhette. Woody kíméletlenül számol be szerelmeiről, házasságairól is,  ezek zátonyra futásának okait is kiteregetve az olvasóknak. Közben számos anekdotát is elmesél, ugyanilyen őszintén, és rezzenéstelenül rántja le a leplet önmaga halmozott hibáinak és a legkülönbözőbb defektjeinek bemutatásakor.
Közben, a különböző odavetett kommentárjain és megjegyzésein átlag féloldalanként röhögtünk fel. Például azon, amikor az egyik korai randipartnere elvonszolta őt egy thai bábokkal előadott Macbeth-előadásra („Szerencsére felébredtem, mielőtt lement a függöny.”), vagy amikor az egyik pszichológusa azt javasolta, hogy érdemes volna heti négyszer járnia rendelésre, ahol beszámolhatna az álmairól („Nyolc éven keresztül csináltam ezt, és ügyesen sikerült elkerülnöm, hogy bármiben is előrelépjek.”), esetleg a chicagói Black Angus bárról, ahol olyan volt a bélszín, „hogy az is megértette, mi az élet értelme, akin nem segített sem a vallás, sem a pszichoanalízis, sem a művészet.” Ezek tényleg olyan mondatok, amelyek a filmjeiből vett idézetek is lehetnének, mert Woody tényleg az a zavarba ejtően zavarban lévő, izgága, fekete keretes szemüveges borzas pasas, akit annyira imádunk a filmvásznon.

Woody magát szerencsés fickóként írja le, aki középosztálybeli életet él, imádja a feleségét, pénzt ad a gyerekeknek mozira vagy a klarinétján gyakorol. Mostanra 84 éves múlt és elmondta, még mindig szeretne csinálni egy igazán jó filmet, mielőtt meghal, mert azt nagyon bánja, hogy millió dollárokat kapott filmcsinálásra, mégis egy remekművet sem tudott összehozni. Többször elmondta már – ebben a kötetben is –, hogy utána nem érdekelné, mit hagy a világra, ahogy az sem, hogyan él tovább a közönsége szívében. Indokolt módon sokkal inkább szeretne a saját lakásában tovább élni. Nem gyűjt emléktárgyakat, régi fotókat, és nem rágódik a múlton. Csodálkozunk-e ezek után, ha a folytatásban sem reménykedik, mert ahogy annyi mindenről, a túlvilágról is kegyetlenül kendőzetlen véleménye van: „[e]gy pillanatig sem hittem Isten létezésében, és nem reménykedtem benne, hogy ha volna, akkor a többiek rovására kivételezne a zsidókkal. Szerettem a disznóhúst. Utáltam a szakállat. A zsidó nyelv túlságosan is torokból szólt az ízlésemnek. Ráadásul visszafelé írták. Erre meg kinek volt szüksége. Elég bajom volt az iskolában, ahol balról jobbra kellett írni. És miért böjtölnék a bűneim miatt? Mik voltak az én bűneim? Hogy megpusziltam Barbara Westlake-et, ahelyett hogy a fogasra akasztottam volna a kabátomat? Hogy rásóztam egy hamis ötcentest a nagyapámra? Azt mondom, bírd ezt ki, Uram, van ennél sokkal rosszabb is.”

Bödők Gergely

Woody Allen: Apropó nélkül. Önéletrajz. Budapest, Jaffa Kiadó, 2020.