Mit tegyünk? Felhívom a másik szomszédasszonyt – akinek van kulcsa a bajban levő lakásához, de most nincs itthon –, hogy telefonáljon a nő fiának, jöjjön azonnal. Néhány perc múlva jelentkezik, hogy jön. Ekkor én is megzörgetem a radiátort, aztán a férjemmel felváltva ordítunk az asszonynak, hogy nyugodjon meg, már úton van a fia. De valószínűleg nem hallja, mert továbbra is kiabálja, hogy segítség, segítség. Már mások is hallják, már nyitódnak az ajtók. 
A hálószoba ajtaja is.

Puha takaróját gyúrogatva kijön a gyermek. Nagyi, nálatok nagy hangosság van, mondja álmosan. Próbálom visszaterelni, de egyre élénkebb. Méj kiabál az a néni? Mert biztosan elesett és mivel öreg szegény, nem tud felállni. Emészti a kis ember a hallottakat, aztán megkérdezi: na de méj öjeg? Hát igen, a kezdődő élet rátapint a lényegre. Én is ezt kérdezem. Méj, de tényleg méj kell az embejnek megöjegedni?

A ház felbolydult. Bár már tudják, hogy jön a fiú, mindenki segíteni szeretne. S mivel senki sem tud segíteni, legalább beszélnek. Mert nem lehet csak úgy csöndben lenni, miközben valakivel, egy fallal arrébb, ki tudja, mi történt. Én a most már teljesen éber gyermekkel a szobában maradok. Egyszer csak erőteljes lábdobogás hallatszik, ahá, végre megjött a néni fia. Erős a bácsi, felemeli az anyukáját, mint a pelyhet, most már minden rendben lesz, mehetünk aludni, mondom. De az unokám nem teszi le a fejét. Továbbra is szálfaegyenesen ül az ágyban, morzsolgatja a takaróját, fürkészve néz engem, és azt kérdezi: és mi jesz, ha nem? Mi nem? Hát mi jesz, ha nem jesz jendben? Dehogynem, rendben lesz a néni, ne félj. De csak tűnődik, gondolkodik. Aztán megszólal egy sziréna. Ez mentőautó, ugrik ki a kisgyerek az ágyból. Ez a Bejnát, a mentőautó!

S valóban, a mesebeli Bernát megáll a házunk előtt. A néni fia – maga is meglett ember – már várja. Hát, még sincs minden rendben. Az unokám rátapad az ablakra. Megbabonázva nézi a kivilágított mentőt, az egyenruhás mentősöket, a tolószéket, amit maguk előtt görgetnek.

Jó húsz percig szobrozunk az ablaknál, olyan, mintha három emelet magasságából tüzetesen átvizsgálná a mentő legapróbb porcikáját is. És akkor újra megjelennek a mentősök, hozzák a nénit, aki szerencsére magánál van és láthatóan kommunikál. Végignézzük, ahogy átteszik a tolószékből a hordágyra, betakarják pokróccal, aztán fóliával, nagyon gondosan, nagyon alaposan, de jó látni ezt a szakértelmet, ezt az emberséget, aztán elindulnak. Sziréna nélkül. Vagyis nincs életveszély.

A gyermek elraktározza mindezt. Látom. Engedelmesen hagyja, hogy bevezessem az ágyba. De mielőtt lehunyja a szemét, még megszólal. A mentőautó az nagyon jó autó. Ugye, nagyi?