Pólos Árpád halálára

Valaki áll a színpadon. Csak úgy van. Mégis oda kell rá figyelni. Jelenlétének súlya van. Uralja a teret. Leköti a figyelmet. Nagyon van. Mindegy, hogy beszél-e épp, vagy hallgat. Mindegy gesztikulál-e, vagy csak néz. Mindegy, hogy mázsás szenvedést görget, vagy pajkos szemcsippentéssel tréfálkozik. Nem lehet nem észrevenni. Ott van. Pólos Árpád áll a színpadon. Ott volt. Pólos Árpád állt a színpadon. Ott lesz most már mindig. Az a kozmosznyi űr, melyet ő estéről estére kitöltött.

Alkat és orgánum. Mély, búgó hang és szálfatermet. Ennyi. Kész is van a színész. Sohasem csak ennyi. Nem ennyi a színész. Mindig kell valami egyéni íz, mindig kell valami sajátos, senkire nem jellemző zamat, mindig kell valami jellegzetesség. Pólos Árpád nemcsak fizikailag volt összetéveszthetetlen, nemcsak azért kellett észrevenni, mert egy fejjel kimagaslott minden társaságból, nemcsak azért kellett rá felfigyelni, mert ha megszólalt, zengett a tér, jelenlétében mindig az életszeretet, az élni akarás, az élni vágyás rezonált, a maga végtelen magától értetődésében és komplexitásában.

Gömör a mi Provence-szunk. Ahol minden ízesebb, szagosabb, intenzívebb, festőibb, sűrűbb. Pólos Árpád ízig-vérig gömöri volt. Minden porcikájában, minden megnyilvánulásában volt valami szinte mediterrán. Mindig egy picivel több, mindig egy picivel súlyosabb, mindig egy picivel teátrálisabb. Ha visszafogta magát, akkor is a féktelenség hatását keltette. Bármit tett, azt nagyon tette. Az ő receptjeiben, ha az állt, végy egy kanál színtiszta bármit, akkor az púpos kanál volt. A létezés, a szavak hol kirobbantak belőle, hol súlyosan görögtek. Valahogy olyan volt a megjelenése, a beszéde, mint mikor a kemény pörölycsapásokkal kikalapált eke megmozdul a zsíros, termékeny gömöri földben, zökken egyet, majd hasítja a maga nehéz útját, és görönggyé rendezi a termőtalajt. Van ebben valami ösztönös, valami ősi rend. Egyrészt kemény és rideg, másrészt puha és biztonságot jelentő. Egyértelmű, mégis titokzatos. Egyszerű, mégis mágikus.

Pólos Árpád úgy hatott, mintha egy Fellini-filmből lépett volna elő. Megtestesítette a férfiőserőt. Az életet habzsoló, az élvezetet nagykanállal evő, de gyermekien érzékeny, az életre naivan rácsodálkozó karakterek álltak neki a legjobban. Mert hahotázni és zokogni, mert áthatóan nézni és egész lényével hőzöngeni, mert elmélyülten figyelni és túlozni, soknak lenni. Körülötte minden tér megnőtt, naggyá varázsolta a színpadokat, a legkisebb kultúrházban is, szabadtérré változott a legotrombább parkettás, neonfényes esztrádterem is. Nála soha nem vált el magas és alacsony, szó és gesztus, gondolat és érzelem, üzenet és szenvedély – minden végletes, túlcsorduló, áradó, életszagú.
Pólos Árpád emellett szolgált. Szolgálta imádott közönségét, szolgálta a magyar költészetet, szolgálta a Tháliát. Alázatos volt. Hitt abban, hogy a színház, az irodalom üzen, tanít, nemesít, de ha kell kiszolgál, szórakoztat is. Olyan volt színészként is, mint az életben – remek házigazda, aki a tenyerén hordozza vendégét, lesi minden kívánságát, invitál és élményt nyújt. Azt akarja, hogy akit meghívott, jól érezze magát. Otthona volt a színház, ahová mindenkit szívesen invitált. Legendás idők legendás alakja volt, aki addig volt a legfiatalabb a nagy öregek között, amíg egyszer csak vén, bölcs bárddá vált maga is. Ősz feje, karakteres arcvonásai, tekintélyparancsoló magassága, erőteljes basszusa, mind-mind azt sugallták – ez az ember tud valamit, ez az ember sok mindent megélt. Mindenkit ismert, mindenhol járt, mindenhol ott volt – mindent elintézett. Feleségével és színészkollégájával, Kövesdi Szabó Máriával is legendás párt alkottak, tökéletesen kiegészítették egymást. Együtt építettek otthont a színházukból, együtt alakították egész életüket színházzá, együtt költöztek versekbe, együtt utaztak mindenhová, ahol úgy érezték, dolguk van. Egyformán komolyan vették a „fecsegő felszínt” és a szédítő távlatokat nyitó bölcs mélységet is. Hatni akartak. Hatottak. Együtt és külön.

Azt hihetnénk, minél messzebbről, minél távolabbról nézünk egy jelenséget, annál közönyösebben tekintünk rá, hiszen elmosódnak az arcok, körvonalukat vesztik a formák, a személyes, az egyéni, az emberi tűnik el. Pólos Árpád nagyon magasról nézett mindenkire, szeretteire, kollégákra, közönségre, az életre, mégis ez a magasság éppenséggel közelebb hozta hozzá az emberit, éles szemmel vette észre a másikat, nem veszett el az együttérzés; ez a magasság az együttérzés, az érzékenység, az alázat magassága volt. Az emberi közelség magassága. 

Forgács Miklós dramaturg