Új fogalmak lopakodtak be a sportéletbe: karantén, buborék, ökölérintés… és még hosszan lehetne sorolni. Megváltozott sportéletünk hírnökei e szavak. Hónapok óta velük élünk, még nagyobb szerepük van, mint a közönségnek, a félreállított szurkolótábornak. Kiszorították az embereket a lelátóról, másra hangolták a megengedett mérkőzések légkörét. Bevezették a játsszatok, mert játszanotok kell szabályait. A pénzen alapuló, megélhetést nyújtó profi világ kivételeket kér, és kap, de csak addig, amíg a koronavírus nem kezd újra aratni az országban.

Átalakulóban lévő világunkban kétségessé válik a sport jövője. Szinte már szokatlan, ha a téli sportok szerelmeseinek az időjárás szól közbe. Ilyen is van, a vírusáradat mellett?

A futók még maradtak a természetben, a lakótelepek utcáin, nem tudni, kevesebben vagy többen vannak-e, de vannak. Verseny(ek) azonban csak elvétve. A nyári lazítás hozott több próbálkozást, és jelenleg sem üres a futók versenynaptára, ám egyre gyakoribb a megjegyzés, hogy bárhol teljesíthető, vagyis virtuális. Tehát eltűnt belőle a tömeg, az embereket magával ragadó hangulat, az együttlét, ami legjobban hiányzik mindannyiunknak.

Mi lesz a sporttal? Megőrzi szerepét életünkben? Amúgy is leselkedik rá a digitalizációval járó sok veszély, a kevesebb mozgás kényelembe ágyazott életfelfogása. Kényszerhelyzetben ez még nagyobb utat tör. És nem egyszerű ebből kilábalni, a fiataloktól kezdve az ősz hajú nyugdíjasokig mindenkit érint, miközben abban reménykedünk, hogy nem a vírus lesz úrrá rajtunk. Ki gondol ebben a helyzetben a sportra? Kivétel talán csak az, akinek ez a foglalkozása, de a jéghegy csúcsa sem marad meg a végsőkig, egyszer csak kiderül, hogy nincs alatta semmi.

Olyan már nem lesz a sportélet, mint 2019 végéig volt. Nem lehet, mert más úton járunk, s innen nincs visszatérés. A karantén, a buborék, az ökölérintés már velünk él, nem beszélve a maszkról, a fertőtlenítőről, a lázmérőről, a tesztről… Még mindig csak ott tartunk, hogy mentsük a menthetőt. Világversenyeket, olimpiát, Európa-bajnokságokat, de a mélyben, alatta fogy minden. Üresek a pályák, tornatermek, s a mozgás iránti igény lassan kikopik belőlünk. Minek sportolni, meccsre járni, ha a technika csodái házhoz szállítanak mindent, szinte minden elérhető interneten, a tévében, sőt erre van most igazán igény, ha kizárták a tömegeket a stadionokból. Kacifántos helyzet, amely mindannyiunkat próbára tesz olyan szempontból, hogy miként tudjuk még létező sportolási igényeinket levezetni, mással pótolni, megszokott ösvényeiről még értelmesnek tűnő útra térni. Igazán értelmes pótmegoldás alig akad, mert mindenki nem mehet ki a természetbe futni, sétálni, edzeni… Legfeljebb jobban hozzáragad a székéhez, jókat falatozik, a képernyőre szűkül a világa, s ha átmegy egyik szobájából a másikba, úgy érzi, mintha országok között közlekedne. Pedig mozgása még a mullpontról is alig rugaszkodott el.

Egyelőre csak a profi sportélet éldegél a maga módján. A pénz hatalma hajtja, a maga furcsa tüneteivel. Megélhetést ad szereplőinek, közreműködőinek, és kirekeszti a közönséget, de nem tudni, mit hozhat még magával. Mit enged meg a mecénások zsebe? Milyen hajtóerőt rejteget vállalkozói háttere? Meddig tarthat ez az állapot? Elég lesz a vakcina elterjedése?

A sportvilág minden szinten egyre sürgetőbb válaszokra vár.