Szurkol-e valaki az edzőnek, csapata részeként tekint rá kedvenceivel együtt? A kispad vezére is lehet kedvenc? Lehet. Pecze Károly is ilyen mestere a futballnak. Ahova ment, megkedveltette magát. Mert látták a keze nyomát a pályán, s ha az sikerre vitte a csapatukat, nem sajnálták a tapsot, az edző éljenzését. Dunaszerdahelytől Ankaráig, Győrtől Krakkóig.

Sokadszor beszélgetünk, s a múlt csak érintőleges, a foci kapcsán rögtön a jelen tör elő. A VAR-rendszer. Mit tesz a focival? Nem vitatja létjogosultságát, de a videóbíró mérnöki pontossága kiszívja belőle a zamatát, azt az örömet, ami elárasztja a szurkolót, amikor csapata a hálóba talál. Megáll a játék, elvonul a bíró, öt perc múlva visszajön, és centikre kiszabott mérlegelés után jelzi, érvényes vagy nem érvényes a gól. És ha nem, hatalmas a csalódás, tán még oda is vezethet, hogy a focirajongó legközelebb nem is jelenik meg a lelátón. 

Napjainkban ez fantazmagória, hisz nem mehetnek a nézők a stadionba. De ott a helyük, különben a futball látja a kárát, mondanám folytatva, de időközben megszakad a beszélgetésünk, s akkor döbbenek rá, hogy micsoda rabjai vagyunk a jelennek. Elmulasztottam megkérdezni, amit biztosan előhozott volna. A DAC-ban eltöltött öt emlékezetes évet, három szerződéshosszabbítással, az élvonalba jutással. Megkérdezhettem volna tőle, hogy mi maradt meg benne abból az érzésből, amikor 1987-ben játékosai a levegőbe repítették a Csehszlovák Kupa megnyerése után. És ez csak egyetlen megálló volt harminc évig tartó, tizenhat állomásból álló edzői pályafutásában. A nagyszombatival együtt a legemlékezetesebb.

Azt is felhozhattam volna, hogy kétszer is nagyon a közelébe került, de élvonalbeli bajnok egyszer sem volt együttesével. Mindkétszer szülővárosa, Kassa akkori csapata, az 1. FC fosztotta meg ettől a csodálatos élménytől. Előbb a nagyszombatiak máig rejtélyes rimaszombati vereségével, aminek következtében az 1. FC léphetett a bajnoki trónra, majd a következő évadban az akkor már bajnok kelet-szlovákiakat irányítva érte hasonló csalódás, mikor néhány fordulóval a vége előtt a listavezető kispadjáról küldték el szabadságra.

Megfontolt, szavait kellően megválogató ember, mégis dél-európai edzősködése közben önfejűsége meg lobbanékonysága időnként felülkerekedett. Előbb a török Genclerbirliginél, ahol csapatépítés közben a játékosállomány kétszeri meggyengülése kimondatta vele: ez így nem mehet tovább! És felállt a kispadról. Athénban pedig nem engedte, hogy a Panioniosz teljhatalmú klubelnöke beleszóljon a csapat összeállításába egy UEFA-kupa-mérkőzésen. Utána ideges légkörű véleménycserében, ingerült reagálásával teljesen elvesztette a klubelnök bizalmát, de méltóságát megőrizte. Akárcsak mindannyiszor, mikor az edzői sors távozásra szólította. Egyszer azt mondta: ha ketten találkoznak, mindig csak egy nyer. Amikor vesztettem, felálltam és mentem.

2009-ben is ez történt, amikor másodszor is felállt a nagyszombati kispadról, s azóta nem volt edző. A mesterből nyugdíjas lett, családjának próbálja visszaadni, amitől vándorélete megfosztotta szeretteit, és felülnézetből figyelheti a futball történéseit. Időnként pedig visszapillant, mint a napokban, 75. születésnapján. Ez is egy megálló az életében, mint a tizenhat edzői állomás Európa-szerte.