Aki ismeri a Dunát, számontartja, hol iszapos a part, hol kavicsos és hol homokos. Aki strandolni szeretne, az persze legszívesebben valamelyik homokos szakaszra vonul ki. Viszont Budapest környékén az ilyenből van a legkevesebb, úgyhogy nyári napokon belepi őket a tömeg. Az evezősök, akik rendszerint a kevésbé népes helyekre tartanak, inkább a kavicsos partokat célozzák meg. Az iszapot, ha csak lehet, kerülik, pedig azt is lehet élvezni. Aki nem iszonyodik tőle, örömmel süpped a kiszámíthatatlan masszába. Gyerekkoromban szerettem tapicskolni benne, gyúrni, formázni. Az ember persze tudja, hogy tele van szerves anyaggal, benne bomlik az elpusztult halak, kagylók, madarak teste meg minden más, ami a folyóba jutott, vízihullák, döglött kutyák-macskák és a települések szennyvize. De közben azt is tudja és érzi, hogy az iszap él, működik, teszi a dolgát, és a folyó folyamatosan tisztul.

Ha az ember egy iszapos partnál jut legkönnyebben a vízhez, nem biztos, hogy akár félórát vagy még többet gyalogol a legközelebbi kavicspartig. Hiszen csak néhány lépés, azután már úszhat kedvére, és úszás közben lemosódik lábáról a mocsok. Azzal is meg tud békülni, hogy kijövet rajta marad valamennyi iszap. Hiszen nemsokára úgyis újra bemegy a vízbe. Vagy, ha napozik, megszárad rajta a bevonat. Szerettem figyelni, ahogy a barnás sötétszürke kifakul, keményedik és ráfeszül a bőrömre. Ha mozogtam, repedezett. Ráncolódott, akár az öregek bőre. És ha már világosszürkére száradt, le lehetett hántani.

A Szentendrei-sziget körül vannak homokos, kavicsos és iszapos partok is, de mintha maga a sziget csupa homok lenne, legalábbis úgy él az emlékeimben. Nyár van, meleg, áll a levegő, gyaloglunk, kétoldalt virágos mező, és az út homok. Akárhol megkaparjuk a felszínt, homok bukkan elő. Az út forró, sokáig sima, aztán egyszer csak csupa bucka. Jó hosszan megyünk, a napok is hosszúk, semmi ok sietni.

Minden, ami körülvesz bennünket, csak azért van itt, mert a folyó úgy látta jónak, hogy a magával hozott homokból valamennyit épp ebben a harminckét kilométeres sávban rakjon le. Ha meggondolja magát, és elviszi máshova, akkor nem lesz itt se fű, se ökörfarkkóró, se akác, és a tövisszúró gébics is kénytelen lesz máshova költözni. Egyszerre érezni a napon száradó mozdulatlanságot és mindennek az ideiglenességét.

Most vagyok először egy horányi nyaralóban, vendégként. Szóba kerülnek a régi nyarak és az evezések. Vendéglátónk meséli, hogy az apjának volt kielbootja, és jártak evezni kettesben. Emlékszik egy kis nénire meg a férjére, akikkel többször is találkoztak a vízen, és előfordult, hogy együtt kikötöttek, hogy beszélgethessenek a parton. Egy híres filozófusnő volt és a szintén filozófus férje. Szerettek együtt lenni, de úgy emlékszik, hogy csak 1968-ig. Azután többet nem. Az ő apja irodalomtudós volt és politikus. Mást gondolt a Csehszlovákiába való bevonulásról, mint a két filozófus. Az apja azonosult a Párttal, és úgy vélte, a folyamat rossz irányt vett, mindenképpen be kellett avatkozni, „testvéri segítség” gyanánt. A filozófus házaspár másképp látta.

Messziről nézve mind ugyanolyanok a kielbootok, és az evezősök is hasonlónak látszanak a fürdőruhájukban, de például hatvannyolc nyarán élesen elkülönültek a Prágai Tavasz hívei és ellenzői, annyira, hogy ha véletlenül meglátták egymást a vízen, eszükbe se jutott ugyanott kikötni és beszélgetni. Soha többé.

Igaz, ez csak a baloldaliak problémája volt, a régi világ híveinek ganz egal volt a csehszlovák és a magyar kommunista párt. Tudom, mert ott voltam azokban a napokban. Igaz, csak nyolcéves voltam, de emlékszem egy idős rokonunkra, aki Szentendrén élt, és átmentünk hozzá egy délután. Belém vésődött, ahogy nevetve mondja:

– A csehek sohase értek minekünk egy hajítófát se.

Nem tudtam, mi az a hajítófa, de fölfogtam, hogy mit akar vele mondani, és az évek múlásával egyre világosabban értem, mit gondolt az az öreg nemesember. „Minekünk”, ilyen nekem már nem nagyon van. Illetve mégis. Szégyellem magam „őhelyettük” is. Ez persze nem csökkenti a baloldali evezősök iránt érzett neheztelésemet és értetlenségemet, akik ezerkilencszáznegyvenöttől hatvannyolcig azonosultak a kommunista párttal, beleértve ötvenhatot és a rákövetkező éveket, és csak hatvannyolcban kezdtek rájönni, hogy valami nincs rendben. Vagy még akkor se jöttek rá.

És akik az olyanokat, mint az én idős rokonom, vén reakciósnak tekintették, aki örüljön, hogy egyáltalán él.

Egy író, huszonhat éves, ugyancsak ott volt akkor a szigeten. Az északi csúcshoz közeli faluban bérelt szobát. Augusztus végén tiszta volt az ég, látott katonai repülőgépeket észak felé húzni, és „megvolt a véleménye”, írta erről később. Regényt írt, amiatt költözött ki a városból, de a beavatkozás felzaklatta, és nem tudta folytatni a munkát. Egy barátja szintén ott dolgozott a szigeten, festőművész, és ő sem tudott dolgozni akkor, hanem pecázott. „Azért valamit mégis tennünk kellene”, mondta az író a festőnek. „Igen”, válaszolta a festő. „Aktot akarok festeni.” „Pont most? Éppen aktot?”, dühöngött az író. „Már régóta nem festettem aktot. És most valahogy kedvem van hozzá.”

Az író, sok év múltán felidézve ezt a beszélgetést, úgy értelmezte azt, hogy azon a nyáron kellett föladniuk azt a Marx Károlytól eredő célkitűzést, „hogy az ember ne csupán szereplője, hanem rendezője is legyen önnön történetének”, vagyis „a megrendezhető és rendezhető közös jövő időt, a fejlődés szentnek tartott elvét, a haladás hitét, a földi megváltás és megváltódás véres, forradalmi vágyát.”

A katonai repülőgépekre nem emlékszem. Ami nem azt jelenti, hogy nem húztak el fölöttünk. Ahhoz, hogy fölfigyeljek rájuk, tudnom kellett volna Prágáról, részese kellett volna, hogy legyek „a fejlődés szent hitének” – mint ahogy nem voltam, és később sem váltam azzá.

Estefelé az egyetemi üdülőben a gondnok bácsi citerázott. Nem műsor gyanánt, hanem csak úgy magának. Nyitva volt a konyhájuk ajtaja, lehetett látni, ahogy ott ül, előtte hokedlin a citera.

Kinn a tücskök zenekara, benn a citerás mint szólista.

Nem ismertem a nótákat, amiket a gondnok bácsi játszott, így aztán azt se tudtam, hogy a zene részekre tagolódik, és azok nóták. Ahogy akkor nem tudtam, úgy ma sem tudom, hitt-e a gondnok bácsi a megrendezhető és rendezhető közös jövőben, és hogy éjjel, amikor hallgatott a citera, és csak a tücskök zenéltek, összebújt-e meztelenül az ágyban a gondnok nénivel. Elég keveset tudok. Tudom.