Magyarnak lenni, az ugyanolyan természetes állapot számomra, mint hogy férfi vagyok, vagy az, hogy lélegzem. Éppen ezért nincs is szükség rá, hogy folyamatosan bizonygassam magyarságom. Az év 364 napján a munkám, a magatartásom által bizonyítom azt, hogy ki vagyok, nem hordok kokárdát. Arra ott van március 15-e, a nemzeti ünnepünk és persze ott van a népszámlálás napja, amikor 10 évente egyszer hivatalosan is magyarnak vallom magamat.

Teszem ezt még akkor is, ha tudom, hogy nem a népszámláláson fog múlni közösségünk jövője. De mégis fontos az, hogy beírjuk, minek tartjuk magunkat. Egyrészt mert a népszámlálás által valós képet kaphatunk magunkról, ami segítheti a jövőnk tervezését. És persze vannak kifejezetten praktikus okai is. Számarányunktól függhet ugyanis az, mennyi pénz juthat a költségvetésből a kultúránkra, oktatásunkra, és persze ettől függnek nyelvi jogaink is.

Magyarnak lenni önmagában nem érték, semmivel sem több, mint angolnak, németnek vagy szlováknak lenni. Az értéket a konkrét közösségi és emberi teljesítmények jelentik. Szent-Györgyi Albert, Bartók Béla, Papp László, Esterházy Péter és mások teljesítménye és emberi magatartása. A mi közösségünk értékét sem önmagában az adja, hogy magyarok vagyunk, hanem az, amit leteszünk az asztalra. Például az, hogy ha élni tudunk azzal a lehetőséggel, hogy többségi lakossággal ellentétben több nyelvet, több kultúrát ismerünk. Az, ha gyerekeinket a világ sokszínűségre nyitott, toleráns embernek neveljük, és ha ugyanolyan toleránsak leszünk bármiféle más kisebbséggel szemben, mint amilyen toleranciát magunk szemben elvárunk. Az, ha versenyképes tudást adunk gyerekeink kezébe, ha működőképes közösséget alkotunk, ha élhetővé tesszük környezetünket. Ezt ugyanis más nem teszi meg helyettünk.

Simon Attila
történész