A hétvégén szólt az ismerősöm ismerőse, ő is az ismerőse ismerősétől hallotta, hogy most még akkor is érdemes szerencsét próbálni az oltópontnál, ha nem kaptunk SMS-t, ha semmilyen hivatkozási alapunk nincs az oltásra. Mert ott van az oltóanyag meg a személyzet, és igaz ugyan, hogy a hétvégi tömeges vakcinázást hivatalosan lemondták, az oltópontok mégis működnek. Így hát többen valóban szerencsével jártak azok közül, akik behívó nélkül is odamentek.

Ez játszódott le a napokban Magyarországon, miközben Szlovákiában sokan 0–24 órában ültek a gép előtt, nyomogatták a gombokat, írták be fogyó lelkesedéssel a szüleik, nagyszüleik adatait, hogy időponthoz juttassák őket. Volt olyan műkedvelő informatikus, aki nagy hirtelen még programot is írt, hogy a gépe automatikusan reagáljon az aktuális helyzetre, de talán még így sem járt sikerrel.

A járvány közben tombol, Magyarországon és Szlovákiában is rekordokat döntött az elmúlt napokban a kórházban kezeltek száma. Szlovákia ma már talán túl van az újabb hullám csúcsán, csökkenni kezdtek a számok, Magyarországon viszont még korántsem. Ott éppen megtelnek a kórházak, sosem volt ilyen sok beteg lélegeztetőgépen, sosem jelentettek egy nap alatt ilyen sok új fertőzöttet. Ilyen körülmények között kellene minél több embert minél gyorsabban beoltani.

Magyarországon jelenleg a „krónikus betegek” vannak soron. Mint tudjuk, a Duna jobb partján a hivatalos tájékoztatás szerint „krónikus betegek” halnak bele a vírusba, akkor is, ha nem azok. És „krónikus betegek” kaphatják meg az oltást akkor is, ha nincs komolyabb betegségük. A „krónikus beteg” az a kategória, amibe szinte mindenki belefér, de nem mindegy, hol él, milyen viszonyban van az orvosával, vagy van-e kulcsa a kiskapuk közül legalább az egyikhez.

Kár ezért. Komolyabb a helyzet annál Szlovákiában és Magyarországon is, mint ahogyan az aktuális oltási sorrendeket, vagy a jelentkezés feltételeit, körülményeit időnként meghatározzák és levezénylik. Leszámítva azt a dicséretes tényt, hogy mindkét országban az idősekkel és az egészségügyben dolgozókkal kezdték az oltási programot. Ezek után viszont korántsem lesz mindegy, hogy éppen ki számít majd frontvonalban dolgozónak, vagy ki számít krónikus betegnek, és éppen hogyan írják át a korábban lefektetett szabályokat. Most lehet igazán elgondolkodtató az infektológus ajánlása, hogy aki tudja, oltassa be magát!

Vagyis aki csak tud, furakodjon előre és használja ki az éppen hirtelen kinyíló, és ki tudja meddig nyitva maradó kiskaput? Nem lenne szabad ilyen helyzetbe hozni az embereket az előttünk álló nehéz időszakban, és tovább növelni az egyébként is nagy feszültséget. Miközben mindkét országban naponta százak halnak bele a fertőzésbe, és még hosszú hónapok telnek el, mire mindenkinek jut oltóanyag. Ráadásul az oltás nemcsak az egészségről, hanem a szabad mozgás lehetőségéről is szól majd.

Ebben a helyzetben nem látszik más kiút, mint a szigorú korlátozó intézkedések betartása. Olyan oltási tervvel megtámogatva, folytatva, amiben nem változnak menet közben a játékszabályok. Átlátható és elérhető marad mindenki számára. Az adott körülmények között a lehető legméltányosabb és legigazságosabb, valamint nem nyit kiskapukat, és kizárja a trükközést. Végül pedig nem hozza vissza az elátkozott, évtizedekig tartó pult alóli rendszert a mindennapokba.