Ennek a napnak 1961 óta az a célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet – és tágabb értelemben a kultúra – fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását. Nos, ez a terv tavaly sikerült, nemcsak március 27-én, hanem szinte egész évben foglalkozott a sajtó a színházakkal – csak sajnos nem művészeti, hanem gazdasági szemszögből: a bevételkiesésről, a füstbe ment tervekről és a létbizonytalanságról szóltak a hírek. 

A színházcsinálók ugyanakkor felfedezték, illetve újragondolták az internet adta lehetőségeket, hogy legalább valamennyire jelen lehessenek az emberek életében. Az első online előadásokat még mindenütt ingyenesen tették elérhetővé, régebbi felvételek is előkerültek a videótárból, és újak is készültek, a járványügyi intézkedések betartása mellett. (Még így is előfordult azonban, hogy a próbafolyamat alatt megfertőződtek a színészek, ezért a premier elmaradt). Az évadtervek változtak, egyes előadások fél évet, vagy még többet is csúsztak, a kész repertoárdarabokat pedig nem tudták annyiszor játszani, ahányszor szerették volna. 

Soha nem tapasztalt állapotokhoz kellett (és kell) alkalmazkodnia a szakmának. Az elmúlt egy évben az is megtanulta a streaming szót, aki addig nem találkozott vele. Mára ott tartunk, hogy eleve „képernyőre” készülnek előadások, vagyis az alkotók úgy kezdik a próbafolyamatot, hogy figyelembe veszik: a néző nem lesz fizikailag jelen a teremben. Sőt, sokak szerint az online közvetítés örökre átalakíthatja a színházakat. 

Kiútkeresés közben ugyanis egy idáig gazzal benőtt, szinte észrevétlen ösvényre találtak. Kiderült, hogy van piaca a fizetős streameknek, hogy színházrajongók tömegei vásárolnak online jegyet, jobban mondva hozzáférési kódot. Magyar-országon a leglátványosabb példa erre A padlás novemberi jubileumi előadása volt a Vígszínházból, amelyre több mint tízezer jegy kelt el – majdnem tízszer annyi, mint ahányan elférnek a valódi nézőtéren. 

A színházak egymás után kezdték átalakítani, a kamerákra tekintettel újrapróbálni a repertoáron lévő darabjaikat. Ez mindenki részéről pluszmunkát igényel, ám sokak számára a túlélést jelenti. Persze kevés színház engedheti meg magának, hogy kamerákba, közvetítő technikába fektessen és hozzáértő munkaerőt vegyen fel, úgyhogy hamarosan igény mutatkozott olyan szolgáltatásokra, amelyek szakembereket és felszerelést kínálnak a felvételek elkészítéséhez. Az otthon ülő operatőrök, hangmérnökök is jól jártak tehát, legalábbis néhányan közülük. 

Itt már nem csupán az előadások egyszerű dokumentálásáról van szó, amikor valaki leszúr középre egy kamerát. Itt már közelik vannak, váltakoznak a plánok, a szereplővel együtt mozog a kamera, azaz legalább képileg igyekeznek pluszt nyújtani a nézőnek, ha már személyesen nem lehet jelen. A színház egyre inkább kezd közelíteni a tévéjáték műfajához, aminek megvannak a pozitívumai, de a negatívumai is. 

Egy jó rendező irányítani tudja a néző figyelmét: mindig azt a szereplőt mutatja a kamera, akinek a reakciója a legfontosabb az adott pillanatban. Olyan részletek is láthatóvá válnak, amelyek a huszadik sorból fel sem tűnnek. Ezért sokan azokra az előadásokra is kíváncsiak online formában, amiket korábban már láttak a színházban. Ráadásul egy új réteghez is eljut a színház: a külföldön élőkhöz, a messze lakókhoz, a kisgyerekes mamákhoz, az ágyhoz kötött, vagy állandóan elfoglalt emberekhez. 

Az „itt és most” varázsa, az együtt lélegzés élménye viszont oda lesz. Azt csak a nézőtéren ülve tapasztalhatja meg az ember, a színészeknek is nehezebb üres teremben játszaniuk, mint nézők előtt, ezt rengetegen nyilatkozták közülük az elmúlt évben. Az egyszeriség hangsúlyozható azzal, hogy a virtuális nézőtérre egyszerre engedik be a közönséget és este héttől lehet megtekinteni az előadást, de ez csak a közösségi élmény illúziója, hiszen nem csörög mellettünk senki a cukorkás zacskóval, és nem is köhögnek a hátunk mögött. 

Hadd osszak meg önökkel egy extrém ötletet ezzel kapcsolatban. A Bajor Állami Operaház honlapján elérhető egy zajgenerátor, amellyel a fülünknek hiányzó nézőtéri zörejeket keverhetünk az előadás alá, a zenekar hangolásától a sutyorgáson, köhögésen át a különböző intenzitású tapsig – éljenző és lagymatag taps is szerepel a kínálatban, azaz bármilyen színvonalú előadás esetén bevethető ez a trükk, és reálisabbá tehető az élmény. Egy biztos: az online előadások a járvány után is megmaradnak, és egyáltalán nem kell attól tartani, hogy emiatt kevesebben fognak majd színházba járni. 

Végezetül álljon itt az Oscar-díjas brit színésznő, Helen Mirren üzenete az idei színházi világnap alkalmából. Ezeket az üzeneteket hagyományosan az előadások előtt szokták felolvasni minden színházban március 27-én, amire immár második éve nincs lehetőség. 

„Rendkívül nehéz időszak köszöntött az előadó-művészetekre, rengeteg alkotó, technikus, színházi szakember küzd most egy olyan szakmában, amelyhez eleve hozzátartozik a bizonytalanság.
Talán ez a mindig jelen lévő bizonytalanság még alkalmasabbá teszi őket arra, hogy bölcsességgel és bátorsággal vészeljék át a pandémiát. Képzelőerejük már a megváltozott körülmények közt is megmutatkozott, az internet segítségével újszerű, szórakoztató és megrendítő módokat találtak arra, hogy a közönséggel kapcsolatba lépjenek.

Amióta létezünk ezen a bolygón, azóta mesélünk történeteket egymásnak. Gyönyörű színházi kultúránk is addig fog élni, amíg mi, emberek a Földön vagyunk.

Az írók, tervezők, táncosok, énekesek, színészek, zenészek, rendezők kreativitását nem lehet elfojtani – az nemsokára ismét ki fog bontakozni, friss energiákat megmozgatva és újraértelmezve a világot, amin valamennyien osztozunk. 

Már alig várom!
Helen Mirren”