„Zöld erdőben jártam, járáshatárt láttam, ha át találom lépni, meg fognak büntetni” – mormoltam magamban, miközben az idei húsvét által felvetett, szokatlan kérdéseken rágódtam. Persze tudtam, hogy nem lesz itt locsolkodás: felelős állampolgárként az elmúlt évet többnyire a négy fal között töltöttem, csak akkor mozdultam ki, amikor elengedhetetlen volt, mégis, húsvét közeledtével felmerült bennem néhány égető kérdés. Például, meglocsoljam-e az antigéntesztelő helyen dolgozó hölgyeket, akikkel az elmúlt pár hónap során szociális interakcióim zöme zajlott?

Vagy: az FPP2-es vagy a KN95-ös reszpirátor nyomja el jobban a szomszéd bácsi gyomorforgató pacsulijának szagát? 

A tesztelőállomás húsvétkor nem üzemelt, így ez a kérdés önmagától megoldódott.

Egy éve szintén húsvétra időzítve jelent meg életünkben az első komolyabb lezárás, akkor még elég komoly pánikot keltve, WC-papírért egymást maró embereket és kifosztott polcokat hagyva az üzletközpontokban. Azóta azonban megszoktuk a pandémiát, mindennapjaink részévé vált, és sajna, egyelőre nem nagyon látni, hogy a közeljövőben megszabadulnánk tőle. Problémák a vakcinákkal, új vírusmutációk, de mi tűrünk és kibírjuk, magunkban pedig átértékeljük az összes eddig látott katasztrófafilmet.

Lám, a világvége dögunalmas is lehet.

Az elmúlt egy évben sokat tanultunk magunkról. A járvány sokakból a legjobbat hozta ki: önkéntesek, orvosok, nővérek, egészségügyi dolgozók, tudósok, autós futárok, elárusítók hada állt helyt és áll csatarendben azóta is. Kizárólag nekik köszönhetően tudtuk egyáltalán kihúzni és elképzelni, hogy van fény ennek az alagútnak a végén.

Persze bőven akadnak negatív példák is. A gazdasági különbségek még élesebbek lettek: aki gazdag, az külföldön üdült, síközpontokba járt, a kijárási tilalom alatt furikázta a barátnőjét állami limuzinban, előretolakodott az oltásért. Miközben aki szegény, az a járást sem hagyhatja el, örül, ha van munkája, és nyomorog a kis lakásában, ahonnan csak bevásárolni jár ki.

A képmutatásban élen járnak bizonyos politikusok, akik végig az életek védelméről beszéltek, de csak annyit értek el, hogy egy év alatt magukra omlasztották a saját kormányukat. Aztán bolondok napján – az időzítés egyszerűen tökéletes – bemutatták az új, átalakított, vagy inkább újrahasznosított kormányt, és volt képük új kezdetről, felelősségről és megbocsátásról papolni. Én értem, hogy ez a rekonstrukció volt a legkisebb rossz, de ne akarják már valamiféle hőstettnek beállítani.

Ez nem eredmény, ez a minimum.

Szóval kívánom mindannyiunknak, hogy ez a húsvét a korlátozások és reszpirátorok ellenére hozza el a kívánt újrakezdést, szimbolikus és minden más értelemben is. Remény és feltámadás. Már épp itt az ideje.