Emellett ellenlépés, hogy az oroszok figyelmét megossza, az új ukrán konfliktus helyett. Abban pedig csak reménykedhetünk, hogy az európai orosz befolyásépítésre ezúttal már stratégiai figyelem irányul.

A Csehországban elkövetett robbantásról már tudjuk, hogy az orosz katonai titkosszolgálat (GRU) 29155-ös egységének akciója volt. Az eddig azonosított elkövetők között feltűnnek a későbbi salisburyi orosz ügynökök, akik Szergej Szkripalt mérgezték meg Novicsokkal. Mindezt a megbízhatónak tekintett Bellingcat tényfeltáró szervezet is megerősítette, a cseh források mellett.

De a valódi mintázat nem a csehországi robbantásból látszik, hanem annak fényében: 2014-től az orosz befolyásolási kísérletek újabb fokozatra kapcsoltak. Emlékezetes, hogy abban az évben kezdődött az ukrajnai konfliktus, és a Kremlnek bőven volt oka arra, hogy újabb frontokat nyisson.

Orosz műveletek egész sorát láthattuk ezután Európában: a Szkripal-féle gyilkossági kísérlet mellett több orosz emigránst sikeresen likvidáltak Nagy-Britanniában, Bécsben és Berlinben; a német Bundestag informatikai rendszerét feltörték, az amerikai energetikai rendszerbe kiberfegyvereket telepítettek, az észak-macedóniai NATO-csatlakozást minden eszközzel gátolták, a menekültválság óta elképesztő dezinformációs kampányokat finanszíroznak, és ez így volt azóta minden nagyobb választásnál, kezdve az Egyesült Államoktól Franciaországon át a brexitnépszavazásig. Ehhez hozzátehetjük azt a több mint háromtucatnyi kiemelt és folyamatos katonai erőfitogtatást (légi és tengeri műveletek, légtérsértések), amelyek egy része különösen kockázatos volt.

Az eredmény? Svédország újra fegyverkezni kezdett, a finnek rengeteget gyakorolnak, a norvégok felajánlották az összes repülőterüket és kikötőjüket az amerikaiaknak. A Fekete-tenger felvonulási területté vált, a kibertérben pedig dagad a háború. Mindenki többet költ védelmi kiadásokra, felpörgött a fegyverbiznisz.

Mégis, az Európai Unióban minden tagállami szinten ragad. Nincs érdemi összefogás, Moszkva mindig eléri, hogy bilaterálisan működhessenek a kapcsolatai. Ehhez persze szükség van arra, hogy európai döntéshozókat vásároljanak meg az oroszországi energiaszállításokkal, és radikális csoportokat finanszírozzanak. Sikeresen polarizálták a kérdést, hogy ki oroszbarát, és ki ellenfél. Így a tényszerű vita lehetetlenné vált, nincsenek árnyalatok, és persze évek óta jóval kisebb az esélye egy európai összefogásnak. Amíg az orosz ügy ideológiai üggyé silányul, addig Moszkva osztja a lapokat, és nem fordítva.

Így a németek egyedül megépítik az Északi Áramlatot, a közép-európai országok még mindig külön-külön egyezkednek a gázárakról és atomerőművekről, sem érdemi szankciók nincsenek, sem döntő lépés az ukrán vagy épp a fehérorosz ügyben. Még csak patthelyzet sincs, hanem egyszerűen működik az orosz szalámitaktika az európai összefogással szemben. (Megjegyzendő: a kínaiaknak is bevált a recept.)

A kiutasított orosz diplomaták sora (Csehországból, Lengyelországból, Bulgáriából, nemsokára talán Szlovákiából) jelez egy pillanatnyi fellángolást. De mire lesz ez elég? A német–francia tengelynek előbb erőt kellene mutatnia, hogy utána egyezkedhessen az oroszokkal, az európai érdekek mentén. Nyilvánvaló, hogy európai erő nélkül csak az orosz érdekek szerint lehet egyezkedni a Kremllel.

Az őszi oroszországi választás nem segít: Putyinnak a hatalma, befolyása, vagyonának megtartása a tét, ezek miatt pedig kevés dolog lehet számára túl drága. A Covid utáni európai gazdaság viszont keresi az orosz piaci lehetőségeket, ez pedig nehezíti már a középtávú stratégiák alkalmazását is. Hiszen a rövid távra választott politikusok aligha merik meglépni, hogy vállalva néhány szűkebb esztendőt megteremtsék egy barátságosabb orosz rezsim kialakításának körülményeit. Márpedig enélkül Putyin még akár több mint egy évtizedig politikai tényező maradhat a titkosszolgálati, harcászati és egyéb műveletek fokozása árán.