Legutóbb egy beszélgetést olvastam egy kézimunkázóval. Ki vezette őt a „hand made”-hez, kérdezi a Praktikus Szlovák Nő (Praktická Slovenka), vagyis a neve szerint is „echt” szlovák lap munkatársa. A válaszoló érti, már hogyne értené, mi az a hand made (kézimunka). Én is értem, akárcsak a „level”-t, az „event”-et, a „home office”-t, meg amikor a magyar anyuka azt írja, hogy „ez itt az én little babym”, csak …

Csak éppen nem tetszik ez a nyelvi tunyaság, igénytelenség, amellyel mi, kis népek az anyanyelvünket bomlasztjuk. A felvágási kényszert meg egyenesen utálom – mert mégis miként értelmezzem, amikor például a magyar család harsány „Happy birthday”-jel köszönti az angolul nem is tudó nagyapát, mintha a „boldog születésnapot” vagy az „Isten éltessen” nem lenne eléggé sikkes, vagy mit tudom én, mit hiányolnak belőle. S nehogy valaki máris politikai (nagyhatalmi) színezetet tulajdonítson a nemtetszésemnek, hozzáteszem, hogy az sem tetszik, amikor egy ünnepeltnek – feltéve, hogy nem orosz az illető – a „mnoga léta zsivjó”-t énekelik (háromszor is zsivjó), bár hozzá kell tennem, hogy az utóbbi lényegesen ritkább, mint az „angolkodás”.

Nem az angol nyelv az, ami nem tetszik. Az ugyanolyan nyelv, mint a többi, nem kevesebb, de nem is értékesebb a többinél. Bár akinek ez az anyanyelve, s nem kell más nyelvet megtanulnia, mert valamilyen, a praktikusságra hivatkozó „norma” szerint a világ bármely táján elvár(hat)ja, hogy angolul többé-kevésbé kommunikálnak vele, joggal érzékelheti értékesebbnek. Hiszen másoknak kell megtanulniuk az ő nyelvét, nem neki a másokét. De attól még nekünk, többieknek nem kellene belemennünk ebbe a hatalmi játékba. Mert ahhoz nem fér semmi kétség, hogy a fentebb említett norma a globalizált világ velejárója, s hogy a globalizáció erőteljes gazdasági és politikai hatalomkiterjesztési dimenzióval rendelkezik.

Sokan rámutattak már arra, hogy a nyelvhasználatnak is van hatalmi funkciója. Erről szólt például a kétnyelvű, szlovák–magyar vasúti táblákat követelő kampány is. Feltételezem, hogy a magyarok többsége egyetértett vele, s ezáltal azzal is, hogy az a miénk igazán, amit a saját nyelvünkön nevezünk meg. Épp ezért érthetetlen, miért szabadulunk meg önként és dalolva saját magunk a saját szavainktól, amelyek ráadásul az egyediségünket mutatják, hiszen ezeket más népek nem használják. Nem volt elég a horcsica párkival?

Ismerősöm telefonál. Kérdezi, mit csinálok. Mondom neki, hogy kézimunkalapot nézegetek. Csodálkozva válaszol: nahát, nem is tudtam, hogy téged érdekel a hand made. Nem értem, légyszi, mondd magyarul, válaszolom neki.