Téged mennyire érint meg az aktuálpolitika ?

Politikai struktúrákon kívül állóként nem maguk az amúgy is tiszavirág-életű események, hanem a politikai szereplők személyes vonásai érdekelnek. Ezekből ugyanis bizonyos etikai következtetéseket lehet levonni. Az erkölcsiséget és a politikát már Machiavelli elválasztotta egymástól, és ez állandó vonása a modernitásnak. Én azonban hajlok arra, hogy a szimpátiáimat a rációt és az erkölcsiséget összekötő emberekhez köthessem. Gondolom, ebből rájöttél, hogy bizonyos politikusok megnyilvánulásain gyakran felháborodom. Habár lehet, ők nem is politikusok, hanem csak pojácák. Ezért nem is alkalmazhatók rájuk az etikai elvárások.

Ezt azért feszegetem, hogy rákérdezzek: visszaemlékezéseidben milyen kontextusban jelenik meg a 20. század második fele?

A ’89 előtti korszak, illetve az azóta eltelt „új időszámítás”? Ebben az írásomban a lejegyzett események nem időbeli sorrendben követik egymást. El akartam ugyanis kerülni azt a csapdát, hogy az olvasók az egymásra következésből ok-okozati kapcsolódásra következtessenek. Persze, az egyes történetek vagy leírások tartalmazzák a jellemzően korspecifikus jelenségeket. Nagyon tudálékosan ezt a módszert úgy nevezhetném, hogy a történelemből szinte kiemeltem, de nem időtlenítettem a múltat.

Pszichológiai időutazás volt számodra, hogy ezt megírtad? Pusztán az eseményekről írsz, vagy a filozófus őszinteségével önmagadról is beszélsz?

Az idősebb lányom kérésére kezdtem neki, de az eredeti felvetéstől eltértem. Arra voltam őszintén kíváncsi, mire és hogyan emlékszem, és hogy a memóriám hogyan rakja össze a hozzám köthető történéseket. Az írás ugyanakkor pszichohigiénés kezelés is volt a számomra, mert fel kellett dolgoznom az öcsém elvesztését, akit a Covid vitt el.

Miért fontos, hogy valaki még kellő időben számot vessen önmagával és az életpályájával, egyúttal a világról is véleménye legyen?

Ha patetikusan válaszolnék, akkor az „Ismerd meg önmagad!” ógörög jelszavával kezdeném. De én jobb szeretem az iróniát: azzal, hogy most egy képet adok magamról, a kritikus olvasónak lesz mit kiforgatnia. Viszont majd abból kell kiindulnia, amit én megfogalmaztam, vagyis én irányítom őt valamilyen útra. Az úgynevezett életpálya? A szakmai pályámon a csúcsot az jelentette, hogy a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választott. És ez arra figyelmeztet, hogy ennek az elismerésnek utólag is megfeleljek… Amúgy pedig az életpálya a maga általánosságában véve rendkívül érdekfeszítő elméleti kérdéseket vet fel, főként a szociális idő egyéni megnyilvánulásait illetően. Az viszont az emlékirat műfajának elméleti oldalát érinti.

Könyvedben, egyebek mellett, szóba hozod például a modern idők egyik húzós kérdéskörét, a feminizmust is, amelynek te toleráns támogatója vagy?

Külön helyen nem szólok róla, de a véleményem erről más szócikkekben megtalálható. Figyelmes olvasással beazonosítható.

Kemény kérdés, hogy sorsodban mi az, ami másnak is hasznos tapasztalatként jelenik/jelenhet meg, netán megoldást is kínál?

Az olvasók azért szeretik az önéletírásokat, mert abban bíznak, hogy általuk betekintést nyerhetnek mások, egyébként ismeretlen magánéletébe. Mivel azonban minden magánélet egyedi, nem tudom, hogy szolgálhat-e tanulságul bárkinek is. A szerzőt leszámítva, persze. Én magam Diderot fatalista Jakabjának az életfilozófiáját osztom, amit optimista fatalizmusnak nevezhetünk. Ha ez másnak is bejön, nyugodtan alkalmazza.

Ha kézen fogod a lelkiismeretedet, akkor hetvenkét évesen még milyen szerepet osztasz magadra?

Egész életemben a legnagyobb változások mindig véletlenül és szinte váratlanul jöttek. Mondhatnám, hogy a szerepeket nem én osztottam le, hanem kaptam őket. Persze, nem mindegyiket vállaltam. Mert tiszta lelkiismerettel nem mindegyiket lehetett volna eljátszani. Továbbra is maradok ennél a stratégiánál. Vagyis megvárom, gondol-e rám valamilyen „rendező”, és aztán eldöntöm, vállalható-e a szerep. Amúgy pedig van néhány témám, amelyet még szeretnék megírni.

Ha valaki nem a hatalom szájkosárral lábhoz rendelt bölcsésze, hanem függetlenül gondolkodó filozófus, akkor mindig objektíven rendszerkritikus?

Úgy fogalmaznék, hogy mindig kritikusan viszonyul az adotthoz – adottnak a térben és időben jelenlevőt gondolva. Még beszélgetésünk elején a 20. század második felére kérdeztél rá, és most válaszolok. A ’89-es rendszerváltás legnagyobb vívmányának azt tartom, hogy újból lehetővé vált a kritikus értelmiség szerepének megvalósítása. A probléma csak az, hogy ezt kevesen hajlandók konzekvensen végigvinni. Emlékezz vissza a kilencvenes évekbeli kezdeményezésre, a Szlovákiai Magyar Értelmiségi Fórum lázas fellendülésére, majd gyors hanyatlására! Ami azt illusztrálja, hogy sok, önmagát értelmiséginek tartó egyén valójában az aktuális politikai széljárásnak megfelelően értelmezi a saját és közössége létproblémáit. És közben megfeledkezik arról, hogy a gondolkodó ember iránytűje nem az aktualitásban, hanem az idő felett álló értékekben van.

Manapság miért jelent már újra teljesítményt, ha az ember évtizedeken át szabadon gondolkodó lény tud maradni?

Hát, ez mindig is, minden korban teljesítmény volt. Hiszen az emberek többsége szükségszerűen a köznapokban él, és azokban az alkalmazkodás a fennmaradás feltétele. Persze a szabadon gondolkodó ember is köt kompromisszumokat az életében. De nem a gondolkodásában. A szabadon gondolkodás ugyanis konzekvens, az alapértékektől és alapfogalmaktól nem eltérő gondolkodást jelent. Tehát nem a közvéleménynek való behódolást. De abban pontos a kérdésed, hogy manapság – a tömegkommunikáció mindent elborító manipulatív hatásának következményeként – a tömegember közege kirekeszti magából az önálló gondolkodású egyént. Hiszen a gondolkodás szabadsága valódi szabadságot is eredményez. És ennek eredményeként a szabad embernek számolnia kell azzal, hogy viszonylag magányossá is válhat. A jól működő társadalmakban azonban ez a gondolkodói magány nem jelent magára maradottságot. Mert a fontos és irányt adó gondolatok megtalálják a maguk befogadóit. És akkor talán igaza is lehet Hegelnek, hogy a történelem nem más, mint a szabadság gyarapodása.

Pedzegetem ezt, mert saját – nyelvi – környezetünkben is divattá vált gondolatilag kontroll nélkülivé válni, és minden mondatot szinte előírásszerűen tudomásul venni, amit egy-két politikai mutatványos mond!

Végeredményben ez is a személyiség vonatkozásában feltehető kérdés. Ilyenkor érdemes elolvasni Josef Čapek Sánta vándor című prózáját, amelyben a szimpla egyedtől eljut a valódi személyiségig. Az ugyanis számot vet mondandójának következményeivel is, míg a politikai bohócok csak a közönség tapsából élnek. Nekem ezekkel a mutatványosokkal az a bajom, hogy bizonyítható tudásdeficitjük morális és pszichés defektusokkal is együtt jár. És ha a közönség ezt elfogadhatónak tartja, akkor az egész társadalom lesüllyed erre a szintre. A palackból kiszabadult rossz szellemet pedig nehéz vagy szinte lehetetlen visszatuszkolni. Volt már ilyenre példa a történelemben. De hogy ne menjünk messzire vissza az időben és távolra a térben, elegendő napjaink szlovákiai valóságát és az abban fickándozó, volt miniszterelnöki voltát feledni nem tudó pénzügyminisztert nézni, hallgatni. Megvan a véleményem azokról, akik számára elfogadható az ő stílusa, sőt, akik ki is szolgálják ezt a kreatúrát.

Mikor fogjuk érezni, hogy ez így nem jó?

A tapsoncok csak akkor, amikor a legközvetlenebb létfeltételeikre fog kimenni a játék. És akkor rögtön azt fogjákkiabálni,hogy„feszítsdmeg!”. Azt pedig nem lenne jó megvárni.

E tekintetben sok önvizsgálatot kellene tartanunk?

No de kinek van kedve önvizsgálatot tartani? Attól az emberek többsége fél, hiszen sejti, hogy olyat is megtudhatna, amit nem szívesen venne tudomásul. Egyszerűbb út is van. Be kellene csak tartani a törvényeket és a társadalmi cselekvés alapnormáit – politikaiakat és etikaiakat egyaránt. A politikusok oldaláról ez hatalmi önmegtartóztatást, a közemberek részéről pedig annak tudatosítását jelenti, hogy a szabadság felelősséggel is jár. És néha a legelemibb megfontolással.

Minden áldott nap mindenféle politikai kérdés nyomaszt bennünket. Itt, Közép-Európában reménykedsz még egy politikailag kevésbé szennyezett környezetben?

Amíg minden társadalmi ügy csak politikai szinten artikulálódik, és az aktuális hatalom a civil kezdeményezéseket elnyomja és lehetetlenné teszi, a helyzet csak romlani fog. Attól félek, hogy a mostani aktivisták is beletörődnek ebbe, és akkor visszajön a régi totalitárius rendszer. Ehhez hozzájárul még az is, hogy egyre primitívebbé válik a közbeszéd, amelyik így nem engedi meg, hogy értelmes vélemények eszmei szinten konfrontálódjanak. Eszmékkel már nem is találkozom sem a valós, sem a virtuális térben, csak egyértelmű és kizáró meggyőződésekkel. Ebből a szemszögből pesszimista vagyok a jövőt illetően. De ne felejtsd el, hogy én ugyanakkor, életfilozófiámat tekintve, optimista fatalista is vagyok!

Gondolom, azért „vetemedtél” a visszapillantásra, mert morzsolgatod magadban életpályád megélt dolgait. Most rükvercben araszolgatva, úgymond, szócikkekben megírtad azokat, aztán mindenki kezdjen vele, amit akar?

Várhat mást bármelyik szerző, aki arra vetemedett, hogy publikálja is azt, amit leírt? Olyan olvasóm nem lesz, aki velem egy időben és egyúttal személyes kapcsolatban volt az egész elmúlt hetvenkét év alatt. A többség vagy egyáltalán nem, vagy csak részben ismert, és csak egyes időszakaszokban haladt párhuzamos pályán. Vagyis alighanem a rádöbbenések lesznek a meghatározók: ez ilyen is volt? Az előzetes válaszom: igen. Ez mind én voltam egykor. Mint Füst Milán Hábi Szádija. És mint mindannyian.

A filozófusé lényegében befejezhetetlen életpálya. De „legalább” holmi konklúzióig eljutottál?

Van egy turista-trikóm. Rajta a felirat: „A boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság.” Ebben az a poén, hogy a modern irodalom egyik alapműfaja, a pikareszk regény is az út metaforájára épül. Amíg úton vagy, addig a mozgás, a változás a valódi lételemed. Vagyis élsz. És ez a mozgás lehet fizikai helyváltoztatás vagy gondolati kaland. Az utóbbinak pedig nincs előre meghatározott célja, csupán témája. Témáim pedig még vannak.

Hová jutsz általuk?

Ki tudhatja?!