Azok a hatalmi játszmák és módszerek, melyeket Matovič villantott fel az elmúlt hónapokban, úgy tűnik, standardizálódni látszanak – és olyan helyzeteket eredményeznek, ahol a politikai párbaj csak „győzelem elszenvedésével” végződhet.

Ilyen volt például a Mária Kolíková igazságügyi miniszter körüli kálvária is a héten – ahol az eredménytől teljesen függetlenül Matovič bizonyította: a partnereinek mindig, de mindig a háta mögé is figyelniük kell, ha nem akarják, hogy valaki hirtelen odaszúrjon nekik.

Persze Matovič módszerei nem ismeretlenek azok számára, akik figyelték a politikai pályáját és tudták, hogyan dolgozott eddig. Csakhogy azzal, hogy ezt kormányfői, most pedig pénzügyminiszteri posztról reális, kézzelfogható hatalommal a kezében tudja csinálni, egészen megváltozott a leányzó fekvése.

Matovič ugyanis rájött, hogy adaptálódnia kell a helyzethez, és meg kell tanulnia manőverezni – ami eddig nem igazán ment neki. Megerősödött benne a tudat, hogy szinte bármit megúszhat, ha olykor taktikusan egyet hátralép, és nem mindent a kamerának csinál, hanem néha a kamerák mögött tesz-vesz. És azt is megérezte, hogy nem érzésből, hanem pragmatikusan kell szövetségeket kötnie – ebben megtalálta a tökéletes csendestársat, Boris Kollárt. Így egyáltalán nem magányosan vívja a politikai bosszútól fűtött harcát.

A Matovič–Kollár tandem pedig egyáltalán nem szorult háttérbe, hiába tűnt úgy, hogy vereséget szenvedtek. Sőt, ők diktálják a politikai közbeszéd tempóját, témáit. Ők uralják a kommunikációs teret, ők okozzák a váratlan fordulatokat, és ők hozzák el a „megoldásokat” is, remekül időzítve. Ők azok, akikre mindig oda kell figyelni.

Sulík eközben szenved, beragadva a saját posztjára, a „botránykő” skarlát betűjével a fején, amit ő a szívére is vesz. Veronika Remišová alatt széthullik a pártja, és kiderül róla, hogy sosem volt alkalmas pártvezetésre. Eduard Heger pedig próbálja felvenni a tempót, de egyrészt tudja, hogy nem áll mögötte a teljes OĽaNO, másrészt mintha a saját kormánya sem venné őt teljesen komolyan – pedig talán érdemes lenne.

És ez a bizonytalanság és bizonytalankodás, ez a széthullás egyre jellemzőbb az egész szlovákiai közéletre. A zavarosban pedig már halásznak azok az emberek, akik erre specializálódtak: Robert Fico és Peter Pellegrini. Ők ketten már rég tudják azt, ami Boris Kollárnak a génjeiben van, Igor Matovič pedig még csak most sejtett meg: a zavaros idők a hataloméhes és gátlástalan politikusoknak kedveznek, akik elvként és erényként adják el saját populizmusukat. S vajon visszatartja-e bármi Igor Matovič pénzügyminisztert, hogy éppen ezt tegye?