Kárhoztatott állapotban érzi magát. Sokszor attól retteg, megszokja a semmittevést. Hogy ha majd újra színpadon lesz, azt kérdezi magától: miért vagyok itt? Egyedül a közönségben bízik. Az majd feloldja és feldobja. Egyetlen szerencséje, hogy az erdő nincs bezárva. Így legalább a vadászatról nem kellett lemondania.

Megtaláltam a tablóképét 1958-ból, amikor kilépett a színművészeti főiskola kapuján. Azt írta a kép alá: „Szeretném új stílusban megkeresni a szó, a mozgás, az ének és a tánc harmóniáját.” Több mint hatvan év telt el azóta. Megtalálta?

Keresem. Van még pár dolog, amin javítanom kell.

Miközben mindennek birtokában van, ami a színészi pályához elengedhetetlen.

Furcsa dolog ez. A zenéhez is nagyon kell a tehetség. Egy zongoraművész például kezdetben napi négy-öt órát gyakorol. A színészet másfajta művészeti ág. Ehhez is kell erő, szorgalom, kitartás, de kell hozzá az a bizonyos plusz is, amit nem lehet megtanulni. Amitől az egyik ember érdekes, a másik meg nem annyira. Röviden kifejezve: ez vagy van, vagy nincs. Egy zongoraművész esetében ez nem olyan fontos. Ott egyértelműen a tehetség a döntő, és az élettapasztalat, mert az is kihallatszik a játékából.

Erő, lendület, derű, életkedv – színészetének ezek a fő mozgatórugói. Most is ezt érzem ki a szavaiból.

Pedig őrült nehezen viselem ezt az időszakot. Idegen tőlem ez a helyzet. Eddig nem is tudtam, hogy ilyen lehetetlen módon tud hiányozni az életemben a közönség. A nézők, akik lényegében ismeretlenek, hiszen esténként nem ugyanazok az arcok töltik meg a nézőteret. A színházhoz ugyanis két dolog elengedhetetlen. A színész és a közönség. A rendező, az öltöztető, a világosító, a kellékes, a díszletező segítőtársak az előadás létrehozásában. Egy éve, hogy itthon vagyok. A színházon kívül engem soha semmi más nem érdekelt. Sem a pénz, sem a hatalom. Ha borzasztóan unatkozom, akkor is múlik az idő. De akkor is, ha rendkívül izgalmas dolgokban veszek részt. A legrosszabb ez a kárhoztatott állapot. Felkelek, és nem látom értelmét a napnak. Nincs, le van tiltva, amit állandóan csinálnék. Hiába várom, hogy eljön az előadás pillanata, nem jön el. Most a reggelihez kell felkelni, aztán vásárolni kell valamit, és ennyi, vége a napnak. Olvassak? Fagylaltozzak? Ez mind megvan akkor is, ha van színház. Nálam az a középpont. És most nincs, ahova elmozduljak, nem tudok megérkezni.

Marad az erdő.

Hogyne! De a napok akkor is máshogy telnek. Vadászhatnék reggeltől estig, a színház akkor is hiányozna. Azt nem pótolja semmi.

Gondolom, a szarvascsalogató sípot sem.

Az a bőgőkürt! A szarvasbika bőgésének az utánzására szolgál.

Vadászati hangszer?

Olyan, mint az ökör szarva. A szájához veszi a vadász, és belefúj. Eőőő-eőőő! Ilyenféle hangot ad ki. Egyik-másik vadőr és pár vadász ezt magas fokon képes utánozni. Én nem vagyok ebben mester. Csodálom azt, aki ezt remekül csinálja, és kilép neki a sűrűből a bika, hogy megküzdjön a másik bikával. Nekem is élmény, ha meghallok valakit, aki ezt a hangot igazán utánozni tudja.

Hogyan lett a Magyar Vadászok nagykövete?

Ez egy vadászati díj. Nemcsak színészdíjak vannak, hanem van például Hubertus-díj, annak pedig arany és gyémánt fokozata. Én azért kaptam díjat, mert megteszek mindent, hogy az embereknek szimpatikusak legyenek a vadászok.

Valóban Benkő Gyulának köszönheti, hogy beállt a vadászok sorába?

Ő vitt ki először Gödöllőre. Vele voltam először vadászni, és hogy elvetemült vadász lettem, azt tényleg neki köszönhetem. Nagyon sok vadász barátom volt már akkor is, és van ma is. A vadászszenvedély egyébként mindenkiben benne van, csak nem mindenkiből tud kitörni.

Sok férfi pályatársa inkább a nőkre vadászik.

Nekem az soha nem ment. Én hagytam magam levadászni. A vad szerepét szerettem játszani.

Csak éppen jól megnézte, ki akarja „elejteni”.

Nagyon jó vadászcsajok lőttek rám, az tény. Külső szemmel nézve én voltam a vesztes, igazából azonban a mindenképpen nyertes.

Első felesége Törőcsik Mari volt. Kilenc évig éltek együtt.

A Baross utcában kötöttünk házasságot, ötvenhatban. Ez tette érdekessé. December közepén még lövöldöztek az utcán, amikor mentünk összeházasodni. A papám volt az egyik tanúnk, másiknak meg ott volt egy bácsi, aki ott állt az utcán, a tanács előtt. Megkérdeztük tőle, volna-e fél óra ideje. És volt. A válásunk is ilyen szépen zajlott, a Markó utcában. De az még érdekesebb volt.

Annyira megviselte?

Kettőnknek volt egy tanúja. Pethes György, a színházrendező. Megjelentünk a kijelölt időpontban a bíróságon, és várakoztunk. Marival mi mindig jóban voltunk. Ott, a folyosón is meghitten beszélgettünk. Pethes György tőlünk öt-hat méterre ült, a padon. Kijött az altiszt, behívta Gyurit és Marit. Három-négy perc múlva vérvörös arccal jött ki Gyuri, hogy: „Gyula, menj be, tőlem akarják elválasztani Marit.” Látták ugyanis, hogy mi ketten, Mari és én szépen beszélgetünk, odébb meg komoran, magába roskadva ül egy harmadik személy. Biztos ő az elválandó, gondolták. Marival mi azóta rengeteget nevettünk ezen.

Voith Ágival, a második feleségével a Balaton felé tartva ismerkedett meg.

Marival ketten ültünk a kocsiban. Nyár volt, megállított bennünket két lány. Stoppoltak az út szélén. Az egyik szőke volt, a másik barna. Felvettük őket, és az egyikükről, a barnáról kiderült, hogy az édesanyja Mészáros Ági színésznő, akivel Mari sokat játszott a Nemzetiben, és nagyon kedvelték egymást. Ágiról pedig megtudtuk, hogy színművészetis. Aztán elvégezte a főiskolát, leszerződött a József Attila Színházba, és jött A kaktusz virága, amelyben együtt játszottunk. A véletlen így hozta. De az érdeklődés egymás iránt már a kocsiban megvolt. A szerelem később jött.

Fészek klub, 1976 szilvesztere. Ez már egy újabb történet.

Vass Angéla. A párom! Csodás manöken volt. Fent találkoztunk a bárban. Kisfröccsöt kértem. Angéla odaszólt: „Én is!” Megkérdeztem tőle, hogy maga is fröccsszektáns? „Igen!” – felelte. Azóta együtt vagyunk. Volt közben mindenféle kaland, de kitartottunk egymás mellett. Ágy, asztal, takaró, minden egy. Közös.

„Jaj, Gyulám, de sajnálom, hogy mi alig játszottunk együtt!” – ezt mondta Törőcsik Mari az ön 85. születésnapján. Végül is kivel játszott többet? Vele vagy Voith Ágival?

Ágival. A József Attila Színházban minden év végén műsorra került egy musical, amelyben mindketten főszerepet kaptunk. És a pálya különböző szegleteiben, televízióban, rádióban is gyakran találkoztunk. Most például a Doktor Balatonban játszottunk együtt.

„Tönkretehettük volna egymást, de nem! A negyedik filmemet forgattam, megjártam Cannes-t, Gyula soha nem volt féltékeny.” Ezek is Törőcsik Mari szavai. Hogy tudott ennyire megértő, odaadó lenni?

Én a legnagyobb drukkere voltam Marinak. Egyvalaminek nem örültem. Pénzünk eleinte alig volt. Én mindenfelé hakniztam, kifizettem minden adósságunkat, és maradt 900 forintom. Beültem a Nemzeti Étterembe, ott vártam Marit. Boldog voltam, hogy a saját pénzünkön fogunk ebédelni. Úgy, hogy nem tartozunk végre senkinek. Jött Mari, belépett az ajtón, közeledett az asztal felé, és fülig ért a szája. Nem értettem, honnan tudja, hogy már nincs több adósságunk. Mitől ilyen boldog? Erre megszólalt, hogy: „Édes Bodrogi, megyek Kubába.” Meghívták egy fesztiválra. Na, rögtön tudtam, hogy ezt 20 ezer forintom bánja. Ő már sztár volt, jött haza Párizsból, megnézett az egyik előadásban, és azt mondta: „Nem is tudtam, Gyulám, hogy te ilyen jó színész vagy.”

Két unokája, Bence és Enikő a Bodrogi nevet viszik tovább.

Enikő nagyon édes, gyönyörű hangja van. Drukkolok neki. Énekesnő akar lenni. Bence tudós alkat. Pszichológusnak készül. Felvették Amszterdamba, az egyetemre, de majd csak akkor mehet, ha a vírus megengedi.

Pályáját a József Attila Színházban kezdte, és most is ott játszik, a Mici néni két életében. De a kör még nem zárult be.

Ha a sors úgy hozza, az Egy szoknya, egy nadrágot rendezem majd a József Attila Színházban. Az olvasópróbát már megtartottuk. A folytatásra várok. A vírustól már nem félek. Beoltottak. De hiába érzem biztonságban magam, a lelkem nem tud megnyugodni. Dolgozni szeretnék.

A szerző a Vasárnap munkatársa