Történt ugyanis még a Fico-éra idején többször, hogy a Tisztelt Házban a kormánytöbbség megvető módon elvetette az alkotmányossági és emberi jogok országos biztosának hivatalos évi jelentését. A minap viszont lényegében ugyanígy lépett az OĽaNO dominálta és tavaly tavasszal a gyökeres politikai stílusváltást meghirdető kormánykoalíció is! Most tehát az „egyszerű emberek” vezette négypárti garnitúra szintén felhúzta az orrát Mária Patakyová ombudsman asszony egészében kritikus hangvételű, s kiemelten például számos járványkezelési rendelet jogszerűtlenségének konkrétumait felhozó beszámolóján. És ha a parlament üléstermében jelen lévő 117 képviselő – úgymond – nyíltan nem is szavazta le, ám a tartózkodások és az ellenszavazatok „trükkjével” simán jégre csúsztatta azt. Ezzel egyben társadalmilag is súlytalanná tették ezt a bíráló tartalmú jelentést… Vajon egy, a jogállamiságot tisztelő demokráciában lehet-e sértődékeny – saját hibáinak tükrében – a parlament? E különös dilemmáról Petőcz Kálmán politológust és emberi jogi szakértőt, korábbi diplomatát kérdeztük.

Parlamentünk ezzel az ominózus szavazással újra átesett a saját lábán? Vagy éljük meg csak egy rossz pontként?

A demokrácia egyik fontos szerkezeti eleme, mondhatnám akár úgy is, hogy alapvető keresztmetszete a politikai kultúra. Nos, e tekintetben nyilván sok lényeges különbség van a jelenlegi kormánykoalíció és a Robert Fico nevével fémjelzett kormányok között, és ezen különbözőségek közül számos dolog pozitív irányba mutat. Egyvalami viszont tagadhatatlan: a politikai kultúra területén, amibe a politikai párbeszéd minősége, a partnerek egymás iránti tisztelete, az írott és nem kevésbé az íratlan szabályok következetes betartása is beletartozik, bizony nem történt számottevő javulás.

Önben, emberi jogi szakértőként, a történtek láttán mennyi negatív érzés munkál? Akár rutinná válhat Szlovákiában, hogy a parlament rendre „megbántódik” a polgárokat ért államhatalmi jogsértéseket és vétségeket számon kérő ombudsmani jelentéseken?

Itt azért nyilván nemcsak a parlamentről van szó, hanem az egész politikai osztályról. A demokratikus hatalom egyik ismérve ugyanis az önkontroll és az önvizsgálat képessége. Egy demokratikus hatalom éppenséggel a saját maga külső ellenőrzése, külső felügyelete céljából független intézményeket hoz létre. Mert a valóban demokrata politikus tudja: visszajelzés, visszacsatolás nélkül nincs előrelépés. Anélkül előbb-utóbb önmegelégedés, pangás és visszafejlődés hatalmasodik el mind a politikában, mind a társadalomban. Az ombudsman és hivatala, vagyis az alapjogi biztos pedig éppen egyike az ilyen külső, független kontrollt biztosító intézményeknek. Tükröt tart a regnáló hatalmi elit elé. És mindig intő jel, ha valaki nem mer, vagy nem képes a tükörbe nézni.

Nyolcvankilenc előtt azért nem állhatott előtérben a jogbiztonság és az emberi jogok kérdésköre, mert itt volt a létező szocializmus, a husáki rendszer meg az orosz katonák. De most? Miért kezd nálunk parlamenti szinten divattá válni az emberi és szabadságjogok megsértését kivizsgáló ombudsman hivatalos beszámolóinak sima lenyakazása?

Minden kormánykoalíciónak, minden politikai szervezetnek megvan a saját mumusa, a saját indoka, miért nem szereti az ombudsmant, miért is nem tetszenek neki az ombudsmani jelentések. Az alapjogi biztosokat ezért is szokták pártossággal, elfogultsággal vádolni. Most elsősorban az utóbbi két biztosról beszélek: Jana Dubovcováról és Mária Patatkyováról. Szlovákia első alapjogi biztosáról, Ladislav Kandráčról ugyanis keveset lehet elmondani. Eléggé sokáig tartott, amíg a hivatala 2002-ben úgy istenigazából beindult, illetve amíg az emberek is megtanulták, hogy voltaképpen mire véljék az általa vezetett intézményt. Egyébként pedig ő a HZDS, tehát a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom, így Vladimír Mečiar pártjának volt a jelöltje. Az utódja, Jana Dubovcová és most a Mária Patakyová ellen felhozott kifogások – szerintem – éppen azt bizonyítják, hogy jól végezték, annak rendje-módja szerint végzik a dolgukat. Az ombudsman az egyetemes emberi jogok védelmezője. Ezért ha kiáll az emberi jogok tiszteletben tartása mellett – bármilyen szituációban és bármely embercsoporttal kapcsolatban –, nem lehet tekintettel arra, hogy ezzel valamelyik politikai párt tetszését vagy rosszallását fogja kiváltani.

Szlovákiában ilyen módon akár homályosak is az emberi jogok biztosításának és védelmének körvonalai?

Ami a kérdés tárgyi és jogi részét illeti, arról elmondható, hogy általában nincsenek, úgymond, ordító hiányosságok. Az alapvető nemzetközi emberi jogi egyezményeket és irányelveket – legyen szó az ENSZ, az Európa Tanács, az Európai Unió vagy akár a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet normáiról – Szlovákia ratifikálta vagy már beemelte jogrendjébe. Sőt, gyakran az elsők között. Bár ezen a téren is akadnak kirívó negatív példák. Hiszen Szlovákia épp nemrég utasította el az Európa Tanácsnak a nőkkel szembeni erőszak megelőzéséről szóló egyezményét, az úgynevezett Isztambuli Egyezmény ratifikálását. Az ok – a gender fogalma – pusztán mondvacsinált, ahogyan egyébként Magyarországon is. Ez a nemzetközi szerződés elsősorban nem a genderről szól – noha értsünk azon bármit is –, hanem a nők elleni és általában a családon belüli erőszakról! Hasonlóan éles hiányosság, hogy Szlovákia az Európai Unió egyik utolsó tagállama, amely még nem ratifikálta a kínzás és más kegyetlen bánásmód elleni – közkeletű angol rövidítésén OPCAT-nak ismert – ENSZ-egyezmény fakultatív jegyzőkönyvét. Ez a konvenció egy olyan független nemzeti ellenőrző mechanizmus kialakítására kötelezné az államot, amely nagyban segítené a fogvatartási intézetekben történő visszaélések és jogsértések kivizsgálását, megelőzését. Az alapjogi biztosok egyébként mindkét témában évek óta felemelik bíráló hangjukat; és ez az egyik oka annak, ami miatt némely politikusnak nem tetszenek a jelentéseik.

Mi az, amit az emberi jogok szlovákiai betartásának, érvényesíthetőségének dolgában ön a 2020 márciusa óta eltelt időszak legfőbb, legkihívóbb tapasztalatának tart, és a korábbi ismereteihez hozzátanult?

Érdemben csupán folytatni tudom az előző meglátásaimat. Hogy nálunk a legnagyobb hiányosság a jogok érvényesíthetősége és a jogbiztonság, illetve az eljárási jog terén mutatkozó gondok. Hiszen hiába van meg elvben a jogom valamire, ha nem tudok hozzáférni! Nem, mert annyira bonyolult az eljárásrend, hogy az embernek bizony már a dolgok elején elmegy a kedve attól, hogy belevágjon. A hivatalok működésében rengeteg a formalizmus, az alibizmus, a szőrszálhasogatás. A bírósági tárgyalások szintén rendkívül elhúzódnak. De még sorolhatom tovább is: a hivatalok és a bíróságok a hasonló ügyekben gyakran különbözőképpen döntenek; az iskolában nincs emberi jogi és általánosjogtudat-nevelés; a politikusok pedig csak akkor kezdenek egy akut emberi jogi problémával foglalkozni, ha az már égbekiáltó, vagy ha személyesen érintve érzik magukat… Pont erre szolgáltatnak élő példát a vizsgálati fogság hazai körülményeinek megváltoztatására most hirtelenül tett javaslatok. Sőt! Paradox módon az ellenzék és az egyik kormánypárt egymást megelőzve kívánnak hamarjában törvényt módosítani ezzel kapcsolatban! Márpedig azt, hogy a vizsgálati fogság időtartamával és annak körülményeivel Szlovákiában baj van, tudta eddig is mindenki, aki a büntetőjoggal foglalkozik. Az alapjogi biztosok szintén rámutattak, többször is. Mintegy mellesleg érintem, hogy az imént említett nemzeti ellenőrző mechanizmus intézménye pont ezzel is összefüggésben áll. A politikusokat viszont csak akkor kezdte foglalkoztatni ez a dolog, amikor a saját párttársaik vagy a haverjaik kerültek vizsgálati fogságba.

Min múlik, hogy civilekként bízunk-e a közpolitikában?

Nyilvánvalóan azon, vajon a politikusok, a közjogi szervek és a közintézmények betartják-e a saját maguk által elfogadott szabályokat; hogy láthatóan erősödik-e a jogbiztonság, a jogérvényesítés esélye. És természetes azon is, hogy valóban demokratikus-e, szakmailag megalapozott- e a jog- és szabályalkotás, figyelembe veszi-e a társadalmi együtthatás elveit. Amikor idén Mária Patakyová a parlament elé tárt jelentésében a járványügyi intézkedések egyes elemeit bírálta – ami nyilván szintén hozzájárult a kormánypárti frakciók fagyos fogadtatásához –, akkor nem azok szükségességét kérdőjelezte meg, hanem azt, hogy az emberi jogokat korlátozó bármely rendelkezésnek törvényi alapokon kell állnia. A tiszti főorvos által nálunk aláírt és kiadott rendeleteknek viszont nem volt meg ez a törvényességi alapjuk, holott épp ezek végrehajtása bírt legkomolyabb befolyással a koronaidők korlátozásaira. Az emberek jogbiztonsága és bizalma annak kapcsán is megrendült, hogy az egész döntéshozatal nem volt eléggé átlátható, az intézkedések kiszámíthatatlanok voltak és a kívánt célhoz viszonyítva aránytalanok. Továbbá a kormányzat számos olyan jogszabály elfogadásánál foganatosított a parlamentben rövidített eljárást, ahol ez nem volt indokolt.

Akár az évenkénti ombudsmani jelentéstételek parlamenti rálegyintésének arctalan tompaságában, a lakosság, tehát maguk az emberek is leszoktathatók az emberi jogok érvényesítésének igényéről?

Idáig jutni, szerintem, hosszú távon nem lehet. A szabadságvágy minden társadalomban előbb-utóbb felülkerekedik.

Bár az ombudsman éves jelentését újra lesöpörték, nyilván nem dől össze a világ. Viszont a nem éppen a demokráciához inklináló parlamenti szavazás nyomán egykét kérdés azért fölmerül! Hogy nálunk fényűzés-e a tolerancia, illetve a politika irányította közállapotainkban mennyire érvényesül a méltányosság elve, az emberi jogokat érintő ráció? Szakértőként ön miként látja mindezt?

Azt gondolom, a politikusoknak, a közjogi intézményeknek, a médiának és a civil társadalomnak tudatosítania kell, hogy mit jelent az emberi jogok egyetemességének az elve. Azt, hogy a jogok szorosan összefüggnek egymással, és ha az egyik jog csorbul, óhatatlanul csorbul sok más jog is. Mert az emberi jogi rendszer akkor működik, ha nemcsak akkor fontosak az emberi jogok, amikor rólunk van szó, hanem akkor is, ha másokról. Ez pedig empátia, tolerancia, szolidaritás és egymás iránti tisztelet nélkül nem megy.