Kislány babával, kenyérrel és bögrével

A képet Prandl Sándor készítette, valószínűleg 1980-ban, ez minden, amit tudunk róla. Magam ezt a ’80-at is kétlem, szerintem korábbi. Dús hajú szöszke, gömbölyű arcú, nagyszemű, félszegen mosolygó kislány, keze még kislányosan párnás-puha, baljában kenyeret tart, jobbjában egy üres csészét, talán kakaó volt benne, hóna alatt a babája. Egy szépen felöltöztetett, még csizmát is viselő baba, talán új, vagy csak megkímélt. Egy babára igazán csak egy kislány képes ennyire vigyázni. Szereti, mintha a baba volna a gyermeke, és most persze, egészen addig, amíg fel nem nő, s nem lesz saját kislánya vagy kisfia, a baba a gyermeke. Úgy is viszonyul hozzá. Szereti, a karjára ülteti.

Milyen jó is tud lenni a kakaó! Milyen jól is teszi az, aki vénségére sem mond le a kakaóról, a darakásáról, madártejről s így tovább, a játékairól, kedvenc meséiről, s egyáltalán, aki a gyerekkorát rég levetkezve is meg tud maradni legalább legbelül gyermeknek. Olyan derűs lénynek, aki mosolyog, még ha ez nem látszik is rajta, ha nincs is az arcára írva.

Ahogy nincs két egyforma kislány, nyilván ennek az itteninek sincs párja, de bezzeg a babája, az már bizonyosan szabványbaba, egyenbaba, tizenkettő egy tucat. És mégis, hasonlítanak. A baba a kislányra. Amikor ez a kép készült, még kenyérből sem volt annyiféle, mint ma, de látható, hogy ez az a jófajta igazi házi kenyér, amit zsírral és hagymával nyomnak a gyerek kezébe a felnőttek, vagy épp ellenkezőleg, lekvárral kenik meg. Ez itt konkrétan puszta kenyér, vagy csak ez volt, kalács nem, vagy ezt szerette a kislány. Ezt láthatta a szüleitől vagy a nagyszüleitől, akik talán mindenhez kenyeret ettek, vagy reggelire minden helyett, kenyeret dióval, kenyeret szőlővel s így tovább. Az ember korán ráérez, ha kellő ideig rágja a kenyeret, az édessé válik a szájában.

A baba karjai tárva, ölelésre nyitottan. Talán mozgathatók. Hogy rendesen fel lehessen rá adni a felsőruhát, vagy ha varrt hozzá az anya vagy a nagymama, a kisinget, a réklit, a pizsamát.

A kislány, gyönyörű tehénszemeivel felfelé néz, kétségtelen, hogy megbízik a fényképészben, hisz neki, legalábbis hinni akar. Magas a homloka, tiszta a bőre, bizakodó a tekintete. Még kislány, még bármi jó megtörténhet vele. Ma már felnőtt, de talán őrzi magában ezt a valahai kislányt, s talán megvan még valahol a baba is. Vagy a bögre. Egy tincs a hajából. A tejfoga.

A gyermekkor relikviái.

A háttérben, kerítés mögött kutyaól, kutya sehol.