A kép a dunaszerdahelyi Mezőgazdasági Szakközépiskolában készült talán 1990-ben, de nem biztos, hogy akkor. Egy azonban biztos: az őskorból származik. A számítógépes őskorból. Amit ábrázol, az egy digitális mamut. Méretét tekintve is az. S miért választottam pont egy olyan fotót, amit a gép ural, s az ember csupán mellékszereplőnek tűnik rajta?

Talán azért, mert a kis asztali számítógépünkön írni is lehet, s vonzalmam az írni tudó gépekhez gyermekkori eredetű. Volt otthon egy régi masinánk, azzal szoktam játszani. Teljesen elbűvölt, hogy ha ráütök egy billentyűre, felperdül a karcsú acélkar, rácsapódik a gép szélességében kifeszített indigószalagra, és ezen keresztül rápecsételi a papírra a billentyűnek megfelelő betűt. A szalag egy idő után kiugrált a helyéről, vissza kellett tenni, és nyakig tintás lettem tőle, de nem számított, mert az írás csodája –  technikai szempontból is – teljesen felvillanyozott. Mint ahogyan mostanság az is, amikor beprogramoznak a számítógépbe mondjuk egy nyakcsigolyát, s amit a gép kiköp, beépül valakinek a gerincébe, helyettesítve az elromlott, működésképtelen emberi alkatrészt. Nem semmi.

Bizony, ha a képen látható digitális őslény tudná, hogy utódai uralják az ún. 4.0 ipari forradalmat, a büszkeségtől felhevülnének az áramkörei. A gőzgép és a villamos áram után – ezek voltak az ún. első és második ipari forradalom főszereplői – eljött a számítógépek érája. Már az automatizált termelési egységek és robotok megjelenésével jellemzett harmadik ipari forradalom is a komputerekre épült, ám a robotok akkor még nem alkottak rendszert. A 4.0 forradalomnak viszont épp a rendszer a lényege. Az ún. okos üzemek – például az autógyárak – termelési folyamata úgy van beprogramozva, hogy önmagát irányítja, emberi beavatkozás nélkül. Sőt, a szállítási és az értékesítési folyamatokkal is hálózatot alkot.

Mindennek persze társadalmi következményei is vannak. Az első ipari forradalom kezdetén a munkások összetörték a gépeket, mert féltek, hogy munka és megélhetés nélkül maradnak. A 4.0 forradalom kapcsán is felmerülnek kérdések. Jelenleg úgy tűnik, a mesterséges intelligencia egyelőre nem a csúcs-, s nem is a legrosszabban fizetett munkaerőt fogja kiiktatni, hanem a „középkáderek”-et. Például az autógyárakban azokra továbbra is szükség lesz, akik a robotokat programozzák és javítják, és egyelőre a vécét sem robot fogja pucolni, de a többiek munkahelye megszűnhet. És mi lesz velük? Ez csak egy a sok kérdés közül.

Az ember sokszor tűnik mellékszereplőnek, mégis mindent ő ural. Ez a dunaszerdahelyi számítógép-matuzsálem sem tudott volna működni nélküle: kacsalábon forgó bumfordi, szögletes monitorján is ott vannak a gépbetűbe öntött emberi parancsok. A mesterséges intelligenciát is uraljuk, bár számos művészi alkotás foglalkozik a robotok lázadásának hátborzongató témájával. Egyelőre azonban az jelenti a nagyobb veszélyt, hogy az ember saját magát nem tudja mindig uralni. Képes lesz tönkretenni  a világot? Ez is egy aktuális kérdés. Vagy nem kérdés?  
 

Lampl Zsuzsanna