A teológusnő nagyjából két éve, hatalmas ellenszélben kezdett el foglalkozni a témával, egyebek mellett azért, mert azt tapasztalta, míg a világ számos pontján legalábbis elindult a szembenézés, az önvizsgálat a katolikus egyházon belül, addig a magyar egyházi vezetők némák maradtak, rosszabb esetben az áldozatokat igyekeztek hitelteleníteni. (Tegyük hozzá, ebből a szempontból Szlovákia is a hallgatás országa.)

A szerzőnek az elmúlt időszakban 35 áldozat történetét sikerült megismernie, közülük végül 10 esetet dolgozott fel részletesen a könyvében. Az abúzust elszenvedők között az események idején voltak gyerekek (fiúk, lányok) és felnőttek is. A körülmények változatosak, ami azonban közös, speciális vonása ezeknek a történeteknek, az az elkövetők visszaélése a kezükbe adott szakrális hatalommal. Különleges nézőpontot biztosít a könyvnek, hogy katolikus teológus nyúlt a témához, aki belülről ismeri és láttatja a problémát. Pontosan tudja, mekkora tekintélye van egy-egy közösségben az atyának, mit jelent az engedelmesség parancsa, sok esetben miért zárkózik el a probléma elől a szűkebb családi közeg, amelytől a bántalmazott segítséget, támaszt remél. Nemcsak áldozatok mesélnek Perintfalvinak, hanem megszólalnak a könyvben szakértők is, hogy hívők és nem hívők egyaránt képet kapjanak a visszaélések pszichológiai és rendszerszintű okairól.  

„Senki nem felelős azért, ha találkozott a gonosszal, azért viszont igen, hogy mit kezd ezzel. Van, aki már nagyon korán, gyermekként szembenézett vele, mások ifjúként vagy éppen felnőttként éltek meg hasonlót. Arra persze senki nem számít, hogy a gonosz éppen ott rejtőzik, ahol eredendően a szent és a jó lakozik. Vagyis az egyházban. A gonosz legnagyobb veszélye, hogy bárkit képes a saját alakjára formálni. Ezért nincs mentségük azoknak, akik azért lettek bántalmazókká, mert korábban őket is zaklatták. Az ő etikai felelősségük voltaképpen nagyobb, mert mindenáron meg kell törniük az áldozatból tettessé válás ördögi körét. Azoknak az egyházi vezetőknek sincsen mentségük, akik egy bántalmazó papjukon keresztül találkoztak a gonosszal, és mégis úgy döntöttek, hogy az áldozatok helyett az egyház jó hírét védik. Hiszen ha ezt az emberek felfedezik, elveszítik a jóba vetett hitüket. Engem azonban mégsem a reménytelenség irányába vitt ez a tapasztalat, hanem épp ellenkezőleg: felszította bennem a tenni akarás tüzét, ami cselekvésre és ellenállásra ösztönöz” – írja a szerző.

(k)