Egy társadalom, ha egészséges társadalom, bizonyos dolgokban tudnia kell – nagyságának és vétlenségének hangoztatása helyett – szembenézni a saját kevésbé dicső múltjával is.

Pusztán tény, hogy már harminc éve, 1991-ben, az akkor még fennálló csehszlovák szövetségi államformában megszületett az úgynevezett lusztrációs törvény; kereken negyedszázada, 1996-ban pedig Szlovákia meghozta a kommunizmus erkölcstelenségét kimondó törvényt. Jogos kérdés viszont, hogy a szlovákiai társadalom tényleg eleget tette az ebből fakadó morális elvárásoknak. Az ország parlamentje csak ezekben a napokban – tehát bő 32 évvel (!) az 1989-es rendszerváltás után – tárgyalja második olvasatban a kommunista korszak fejeseinek, az erőszakszervezetek vezetőinek és az ŠtB-spiclik javadalmainak megvonásáról szóló törvényjavaslatot. Bukovszky László történésszel beszélgettünk.

Csípős téma, csapjunk is rögtön a lecsóba: mi állhat(ott) a vaskalapos erőszak és a besúgók világának szolgálattevői iránti kíméletes türelem és nagylelkűség hátterében?

Súlyos kérdés. És ennyi idő múltán már az is kijelenthető, hogy ehhez a helyzethez nagyban hozzájárult az akkori rendszerváltó ellenzék, illetve az új társadalmi elit naivitása, előkészületlensége és nagyvonalúsága; meg az, hogy a társadalmi fordulat irányításának kérdéseiben részben éppen a kommunista rendszer utolsó „fehér inges” képviselőit engedték a partnereikké válni.

A tisztánlátás ügyében azért sem történt határozott lépés a rendszerváltást követő első években, mert Vladimír Mečiar maga köré göngyölte a nemzeti lobogót, és ezzel, úgymond, meghúzta az 1989 előtti évtizedeket lezáró vastag vonalat? Így átmentette a múlt sötét alakjait a karhatalmi szervekbe, a diplomáciába, az igazságügybe, a médiákba?!

Valóban így van. A csehszlovák szövetségi parlament 1991-ben elfogadta ugyan az átvilágítási törvényt, annak szlovákiai végrehajtását azonban Vladimír Mečiarnak sikerült elkibickednie. Pedig nem kellett volna több, „csak” annyi, hogy a kormány a hatályos törvény végrehajtásával megbízza a belügyi tárcát! De nem ez történt, ráadásul a mečiari gőzhenger mindent maga alá gyűrt. Egy új és demokratikus társadalmi rendszer kiépítése azonban a kommunista éra nómenklatúráival aligha vezethet/vezethetett sikerre. Sajnos, erre a lezáratlan problémakörre ez napjainkig is hatással van.

A szlovák politikának máig sincs ereje világosan kimondani: márpedig a múlt becsületes feldolgozása a tényleges demokrácia egyik alapköve és fennkölt princípiuma?!

Volt, amit kimondani kimondtak, hiszen a nemzeti emlékezetről 2003ban elfogadott törvény preambuluma határozott állást foglal ebben a kérdésben. Ám az ördög, mint mindig, ezúttal is a részletekben keresendő: ez esetben az állam nemtörődöm hozzáállásában, illetőleg a törvényben foglaltak végrehajtásának felületességében. Hogy csupán egyetlen példát hozzak fel! E törvényileg garantált és össztársadalmi feladatkörrel felruházott intézet, másfél évtized alatt, öt alkalommal kényszerült albérlőként át-átköltözni; eközben az egyik irodaépület alagsorában elhelyezett forrásanyag- és levéltárát az illetékes főbérlő több alkalommal gondatlan elárasztással megrongálta. Ehhez aligha szükséges különb kommentár… Másutt a volt szocialista országok olyan szakmai intézményeket is létrehoztak, mint például Budapesten a Terror Háza Múzeum. Mi viszont itt csak maszatoljuk a témát. Igaz, egy ilyen intézmény becsületes kiépítésétől nem lesz olcsóbb a kenyér, viszont társadalmilag több alapvető és fontos kérdésre adható válasz. Így arra is, hogyan tud a társadalom egy adott érában teljességgel szembefordulni a demokráciával, annak meghatározó elveivel, és közben mire képes a saját polgáraival szemben!

A történelmi összefüggések szemszögéből mekkora hiba, hogy elmaradt az érintettek felelősségre vonása törvényes keretek közt?

Én ezt óriási hibának tartom. Mert nemcsak maga a büntetés maradt el, hanem még a nyilvános megbánástól is fényévekre kerültünk. Elég csak belegondolni, hogy például a korszak magas rangú politikai vagy akár egyházi képviselői milyen könnyen relativizálták a múltban betöltött saját szerepüket. Természetesen senki sem kívánt senkit a lámpavason látni, de következményként máig kihat, hogy elmaradt a parancsot adók és az általuk uralt egész masinéria mögött állók büntetőjogi felelősségre vonása. Eszerint úgy tűnhet, itt bárkit büntetés nélkül lehet meghurcolni a politikai nézetei, a származása vagy más egyebek miatt. Ahogyan az emberiesség ellen elkövetett legsúlyosabb bűntettek – az országhatáron történt sorozatgyilkosságok – miatt sem állt nálunk senki bíróság előtt.

Miért nem főbenjáró mulasztás, hogy a szlovákiai társadalom máig nem szembesült tényszerűen mindazzal, ami 1938, illetve 1945, majd 1968 után történt?

Azért, mert ezek az évszámok a szlovákiai társadalomtörténet sarokkövei. Az erre épülő igazság pedig az, hogy minden társadalom csak akkor képes az előrelépésre, ha valósan szembesül a saját múltja eseményeivel.

Eszerint Szlovákiában továbbra is hiú szándék az őszinte valót felmutató történelmi szemléletmód felé terelni a társadalom hangulatát, mi több, a kíváncsiságát?

A szakma részéről nem, hiszen a közelmúlt eseményeiről a rendszerváltás után jelentős kutatások és történelmi művek is születtek. Hiányzik viszont az erős intézményes háttér, a kutatások koordinációja, az ehhez kapcsolódó társadalmi és anyagi támogatás. Néha az az érzésem, mintha itt tudatosan egy félművelt társadalom kialakítása zajlana. Hiába folyik egy-egy meghatározó kutatás, annak eredményeként hiába születik egy-két fontos monográfia, ha ennek még csak a híre sem kerül a köztudatba, nemhogy azok tartalma és üzenete.

A múltfaggatás – értelemszerűen – kisebbségi nemzeti közösségi feladat is. Saját berkeinkben mi az oka az 1989 előtti időkkel való szókimondó szembesülés hiányának? Elvégre nekünk is megvoltak a saját besúgóink, a „tégláink”, a tartótisztjeink, illetve az általuk szemmel tartottjaink.

Mi, szlovákiai magyarok is ódzkodunk attól, hogy nyíltan szembenézzünk a közelmúlttal. Még ha frissen él is bennünk a történelmi emlékezet. Ez mind az elkövetőkre, mind az elszenvedőkre érvényes. Ugyanakkor, a kollektív bűnösségre hivatkozva, rendre azt hajtogatjuk, hogy bennünket a közelmúlt történései során csakis bántottak meg elnyomtak! Ez így, ebben az általánosított formában még véletlenül sem igaz, hiszen 1948 után a kommunista hatalom a magyar kisebbség soraiban is megtalálta a saját embereit. Közöttünk szintén voltak padlássöprők, tartótisztek, ügynökök, kommunista nómenklatúrák meg békepapok is. Ha ezeket a tényeket a szőnyeg alá söpörjük, pusztán a saját vakságunkat erősítjük.

Ön miként látja: zavaró, ha a napi politika úgy értelmezi kényekedve szerint a közelmúlt történelmi tapasztalatait, ahogy éppen jónak tartja?

Hát hogyne lenne zavaró! Hiszen éppen ez a hozzáállás is kihatott a szlovákiai társadalom mostani állapotára. Eltűntek a biztos keretek és értékek, a politikum pedig a viszonylagosság alapján hozza meg a döntéseit. Szinte rühellem, ha valaki például a múlt történéseit a saját politikai céljaira használja ki.

Ha történészként nézi a Kuciak-gyilkosságot, az SIS és a rendőrség között azóta dúló áskálódást, úgy visszaköszön a múlt? Rossz irányba megyünk?

A diktatúrák mind arra épültek, hogy ellenőrzésük alá gyűrjék a biztonsági, a honvédelmi és az igazságügyi szerveket. Megtapasztaltuk, mit jelentett a szocialista igazságszolgáltatás, és 1990-ig milyen szerepe volt az állambiztonságnak. Lényegében ennek a gyilkosságnak a háttere szintén valahol a kilencvenes évek társadalmi hibáiból ered. Ha mindennek az állam most gátat tud vetni – persze, csakis törvényes eszközökkel –, akkor talán a társadalmi bizalom is visszaállhat. De hogy erre sor kerüle, hát sajnos vannak kételyeim, hiszen a hazai belpolitikai helyzet holmi felbolydult méhkashoz hasonlít.

Egy történész nyilván mindig „keres” valamit. Most mi foglalkoztatja?

A tudományos tevékenységemet több mint egy évtizede minden intézményes háttér nélkül végzem. Hosszú éveken át többnyire a fióknak dolgoztam. Várom a megfelelő alkalmat, hogy az így összegyűjtött anyagoknak megfelelő formát adjak. Jelenleg két nagyobb téma foglalkoztat: a szlovákiai magyar politikai-társadalmi elit és az 1968-at követő normalizáció, illetve egy Esterházy János-forráskötet. Mindkét tematika részben az állambiztonsági és belügyi forrásanyagokra épülne.

Ahhoz hogyan viszonyul, hogy a nemzetben töprengő történészek önt „hidas” történésznek tartják?

A történész szabadsága abban rejlik, hogy saját maga választja meg a kutatási témáit, és azokat minden külső hatás nélkül papírra veti. Aki ismeri a publikációs tevékenységemet, az tudja, hogy nálam ez alapvető szempont. Történészként sohasem a pátoszteremtés, hanem az igazság keresése és az új információk publikálása volt a célom. Persze, emberileg bánt az ilyen ostoba kategorizálás, de túl tudom tenni magam rajta.

Honnan volt meg az a belső szabadsága, hogy a’89-es fordulat óta az igazságkereséssel foglalkozzon?

Eleve kíváncsi természetű vagyok. Egy másik szempont pedig a családi háttér volt. A szüleim, a nagyszüleim sosem voltak párttagok, és a nagyapám, úgymond, falusi bölcsessége pedig szinte rávitt az igazságkeresésre. Ő mondogatta, hogy ne higgyek el mindent, inkább járjak a dolgoknak alaposan utána! Talán ezért lettem levéltárostörténész. Például a kommunista rendszer törvénytelenségeinek tudatosítását az állambiztonsági források következetes kutatása mélyen alátámasztotta bennem.

Ön 32 éve történész, és öt éve a kisebbségi ügyek kormánybiztosa, tehát politikus is. Szlovákiának miért az egyik legnagyobb baja, hogy a mi életünk szól a politikáról ahelyett, hogy az értékelvű politika szólna a mi életünkről?

Mert ezt hozta a múlt. Demokráciát akartunk, ám hiányzik hozzá az igazi alap, a történelmi tapasztalat és nem utolsósorban az értékelvű politika. Rögtönzött, a napi kihívások alapján egynapos megoldásokban gondolkodunk és közben a látszatdemokráciát építgetjük. Ebben az a legfájóbb, hogy ezt nemcsak az illetékesek, hanem a társadalom zöme sem hajlandó tudomásul venni. Így – pusztán a történelmi tapasztalatokra alapozva –, őszintén szólva, nem sok jóra számíthatunk.