Az, hogy a demokrácia intézményesítése nem lesz lineáris folyamat, hanem inkább folytonosságok és megszakítások dinamikájában kellene elgondolni, nem volt napirenden, ahogyan az sem, hogy lehet-e egyáltalán egységesként kezelni a régiót. Divatos és adott gondolkodás volt akkoriban, hogy gondoljuk újra a Kelet és a Nyugat közötti, önálló Közép(-Kelet)-Európa-koncepció létjogosultságát.
Nemcsak ekkor került sor nagy általánosításokra, hanem az 2000-es évektől tucatnyi nemzetközi tanulmány foglalkozott azzal, hogy a régió országai „megrekedtek”, vissza- vagy lefordultak a demokrácia útjáról. Lehet, hogy célszerű lenne inkább a „hirdette” kifejezéssel élni, mert ezekből az írásokból mintha ismét a nyugati intézményrendszer abszolutizálása és egy sajátos, „Nyugaton a helyzet változatlan” (azaz tökéletes) kép bontakozott ki.

Ez a visszafordulás hangoztatás vagy Közép(-Kelet)-Európa megrekedtsége-diskurzus a mai napig tartja magát, pedig nem kell túlfeszíteni a gondolkodást ahhoz, hogy napjaink Csehországát vagy Szlovákiáját ne lássuk illiberálisnak, vagy hasonlónak, mint Magyarország. Sőt, igazából a lengyel és a magyar példán túl olyan sok példával nem is tudnánk élni az autoriter, szürke zónás stb. tendenciákat illetően – a délszláv térség országainak behúzása ebbe a régiós elemzési keretbe sem politika-, sem történettudományi értelemben nem tartható. Sokkal inkább arról van szó, hogy a régió országai 1990 óta egy nem lineáris dinamikában vannak demokrácia tekintetében, azaz vannak időnként megrekedések, illetve olyan elemek a rendszerükben, melyek nem „a” liberális demokrácia ismérvei, esetleg egyértelmű hatalommal való visszaélést foganatosító jogi (politikai) megoldásokkal is találkozunk. De ezek nem teszik lehetővé, hogy „a” magyar vagy a lengyel eset lenne maga a térség.

Ugyanakkor egy ellenzéki győzelem esetén Magyarországra igaz lesz a „vissza a jövőbe” politikai projektje, ami nem mást takar, minthogy ismét felvetődik a kérdés, hogyan lehet egy autoriter államból egy demokratikussá, egy hibrid rezsimből liberális demokráciává, szürke zónából remélt mintaállammá válni. Teszem hozzá 1989/1990 után ismét. Bár az indulóhelyzet nem hasonló. Akkoriban egy politikailag legyengült állampárt képviselői álltak szemben az alkotmányjogilag viszonylag (!) egységes és erős ellenzékkel. A rendszerváltás elkerülhetetlen volt, az állampárt érdeke a politikai károk minimalizálása, illetve a különböző tőkefajták (politikai, gazdasági) konvertálása volt. Ez 2022-ben nem áll fenn: egy, a magyar társadalom nagyon jelentős részét maga mögött tudó, gazdasági erőforrásokban gazdag, az Alaptörvény rendelkezéseiből adódóan jogilag is tovább élő rezsimről beszélünk. És ami jogilag él, azon csak politikailag lehet változtatni, a jogteremtő maga a politika.

És ezen a ponton indulnak el azok a jogászi, jogelméleti viták, hogy kétharmados felhatalmazás híján milyen lehetőségei vannak az ellenzéknek a kormányzásra. Eleve abból kell kiindulni, hogy minek nevezzük (azaz tekintjük) az Orbán-rezsimet. Ha autoriter vagy olyan szisztémának, amely kizárólag hatalomgyakorlást foganatosított, ennek szándékának rendelte alá a jogot, akkor – állítják egyik oldalról – elfogadhatatlan egy új demokratikus normarendszer jegyében fogant kormányzásnak, hogy annak keretei között tegye azt. Vörös Imre alkotmányjogász szerint az alaptörvénynek a hatalom kizárólagos birtoklása tilalmára vonatkozó cikke erre jogi és politikai lehetőséget is ad, azaz, mivel a hatalom kisajátítása megtörtént, így a törvényes feltételek elveszítették törvényes és feltételjellegüket. Fleck Zoltán jogszociológus is hasonló természetű érveléssel él, amikor úgy gondolja, hogy rezsimet átható általános jogállamellenes működés miatt az ellenzék nem engedheti meg, hogy csak egyes (kétharmadot nem igénylő) pontokon történjen változtatás. És nemcsak azért, mert ez az úgynevezett „NER”-rel való együttélést jelentené, hanem mert egy új politikának, így a végrehajtó hatalomnak is, nem szabad önmagában ilyen körülményeket belakni – a végén még megtetszik neki is. Ezen logika alapján az ellenzéknek már a kampányban egyértelművé kellene tennie, mire készül, azaz nemcsak kormányzásra, hanem a hagyományosan elképzelt alkotmányozási folyamattól eltérő „forradalmi” megoldásokra is felhatalmazást kérjen. Nem öncélúan, hanem egy új, immáron a politikai közösséget is bevonó (így akár népszavazással is megerősített) új alkotmány érdekében. Ezt gondolja az egyik megközelítés. Az ellenzék programvázlata új alkotmányt és népszavazást hirdet, oda vezető útról nem szól.

Kérdés persze, hogy kell-e, illetve lehet-e úgy kampányolni, hogy az ellenzék tulajdonképpen egy alkotmányozó többséget nem eredményező felhatalmazás esetén előálló kormányzóképtelenséget állítja közvetve is középpontba. Hogyan hat motiváció terén az a választókra, hogy legalitást meg nem törő, legalábbis kreatív jogértelmezést kevéssé feltételező rezsimváltáshoz jelentős felhatalmazás kell? Motiváló lehet-e nagyobb kormányváltó részvételre, vagy a „lehetetlen itt változást elérni” toposzát erősítené? Elvárhatatlan az ellenzéktől, hogy ez legyen kampánytémáinak az origója, viszont aki új alkotmányt hirdet, az ezeknek a vitáknak nyit teret.

Jakab András alkotmányjogász az előbbiekkel szemben eleve abból indul ki, hogy bár természetes, hogy a kormányzást akadályozó pozíciók többségében Fidesz által kinevezettek vannak, de érdemes lenne várni azzal, hogyan viselkednek azok egy másik „történelmi helyzetben”. A történelem nem egy és nem kettő esetet tud erre felmutatni, adottnak venni a lojalitást egy olyan szituációban, amikor a rezsim fenntarthatósága megbillen, kérdéses. Vajon valóban elég bátor lesz majd a Költségvetési Tanács vétózni egy olyan költségvetési tervet, mely tartalmának támogatottsága mérések nélkül is jelentős lenne? Igen és nem mellett is szólnak érvek.
Fő kérdés egy új alkotmány legitimitása, melynek értelemszerűen nemcsak tartalmát illetően, hanem szimbolikusan is meg kell haladnia a jelenlegi alaptörvényt, már ha nem lehet csak az ország egyik felének alkotmánya. Kis János filozófus megerősíti, hogy feles törvénnyel elfogadott új, végleges alkotmány hiteltelen volna politikatörténeti okokból is. Megjegyzem, hogy egy népszavazáson mondjuk a választók alig felének megerősítése sem az alkotmány legitimitását, hanem az eredmény inkább annak deficitjellegét hangsúlyozza – az alkotmány tartalmától függetlenül. Továbbá Kis így érvel: „Amikor az Országgyűlés saját kezdeményezésére ír ki népszavazást, egy parlamenti döntéshez kér megerősítést az állampolgári közösségtől. Ezt olyan döntés kapcsán teheti meg, melyet alkotmányos eljárásban hozott. Alkotmányos elveket sértő eljárásban született jogszabály népszavazásra bocsátása eleve alkotmányellenes”. És talán jobb ma nem elképzelni, milyen népszavazási kampány előzné meg azt a folyamatot, hol csak kevéssel is, de veszít a választáson a jelenlegi kormányzópárt.

Az orbáni rezsim sorsa tehát csak részben 2022 tavaszán dől el. Azt is meg kell jegyezni, hogy már feles többséggel is lehetne olyan törvényeket hozni, melyeket „megéreznek” a rezsim politikai és gazdasági felvilágában tevékenykedők. Azok magatartása és reakciójának iránya sem borítékolható. Így hatalmuk sem megroppanthatatlan.

Hol vannak a cseh vagy a szlovák társadalom és politikai osztály kihívásai tehát a magyar viszonyoktól? Sehol. Nem igaz tehát, hogy ez a régió egységesen megrekedt volna. A magyar politikai rendszer előtt kétségkívül olyan megoldandó feladatok állnak, amelyekhez képest a pártállami rezsim jogi lebontása bevezető egyetemi kurzusnak minősülhet. Egy hideg polgárháborús helyzetre, végletekig polarizált társadalomba érkezik egy olyan választás, amely ellenzéki győzelem esetén nem teremt kiszámíthatóságot, stabilitást és politikai értelemben vett országegyesítést. Más kérdés, hogy Fidesz–KDNP újrázás esetén is pont ugyanez vár a kilencvenháromezer négyzetkilométeren élő magyarokra.

Böcskei Balázs
A szerző politikai elemző, az IDEA Intézet kutatási igazgatója