Voltak, akik már saját sivatagukban elsikkadtak, és csak egy-egy rossz helyesírású emléktáblából sejtheti az utókor, hol és hogyan veszhetett nyomuk. Akadtak, akik tovább kitartottak, de fondor oldalszelektől ferdült a gerincük, és a szeszélyes kígyókként sikló homokdűnék fojtogató ölelésében végezték. Egyesek hitegető vezércsillagukat követve hagyták el megunt törzsüket, s bár túljutottak a homoktengeren, szétmálló hebegésüket a legszegényebb pásztorok, cselédek és rabszolgák sem hallgatták a tábortüzeknél. Mások csak saját népük szállásterületén szólhattak, mert már a szomszédos törzs nyelvét sem beszélték. Mind megkeseredetten vagy tébolyodottan tűntek el térben és időben. Néhányan szemlélődő remetékké lettek, akiknek valamilyen holló hordta valahonnan a napi betevőt. Páran hazatértek, és veteményeseikben tengették napjaikat. Jó néhányan megberetválkoztak (esetleg csak igazítottak a pofaszakállukon), és valakik szolgálatába szegődtek. Arról nem maradt fenn írásos említés, hogy bármelyikük is önostorozóként kért volna bűnbocsánatot korábbi önmagáért.

Ám feltűnt nem egy, akit tanult apja, egy-egy idősb hamis próféta indított útnak intelmekkel, kapcsolati tőkével és tömeglélektani csecsebecsékkel, hogy olcsón kenyerezhesse le, nyerhesse meg a végtelen pusztaságok e vészterhes időkben hitehagyott népét. Egy-egy ilyen vátesznek a Nap és a Hold, az éjjel és a nappal meg az összes elem stratégiai partneréül szegődött. Minden oázisban kicsit mást mondott (a tizedikben az ellenkezőjét annak, amit az elsőben) – jó érzékkel gyűjtve maga köré azokat, akik csalódtak más, hamar tovatűnő álprófétákban. Ha pedig egy-egy éppen ott tébláboló vetélytárs kútmérgezéssel vádolta őt, azt felajzott hívei a közösségi média kőzáporával pusztították el.

Az összeesküvés-elméletektől megosztott, járvány tizedelte, megannyi homokszemmé atomizálódott nép egy része itta minden szavát. Nemcsak szamarak hegyezték fülüket, nemcsak birkanyájak tolongtak körülötte poros piacokon, nem csupán zsebmetszők, kontárok és méregkeverők, hanem késfenők, fegyverkovácsok, szíjkészítők, mészárosok és vargák is. Farizeus írástudók és ócska mutatványosok próbálták ellesni sikere titkát. Álltak ott a háttérben a hirtelen meggazdagodásukat mentálisan utolérni képtelen, kalmárokból kétes okmánnyal vámszedőkké lett népvezérek is, hogy azután tetszetős szónoki fordulatokat és trükköket, divatos közbutító témákat csereberéljenek vele pazar sátraikban. Királyokig ment a híre, fejedelmi udvarokba hívták, bejutási és ingerküszöböket léphetett át – nem is annyira képességeinek, mint inkább gátlástalanságának köszönhetően. A gátlástalanság volt az egyik legfőbb képessége; talán elsősorban ez imponált a delejét vesztett, gyülevész népnek.

Néhol összeverődtek azok is, akik megkérdőjelezték szavait, de csak halkan pusmogtak egymás között a piactér valamelyik szegletében. Hamar szétszéledtek, és omladozó hajlékaikba húzódva kuncogtak kárörvendően, ha a hamis próféta egyiküket-másikukat kipécézte. Azt hitték, őket nem veszi a szájára, de bérszónokai máris új leleplezésekről fabuláltak a kisszerűség sikátoraiban.

Azután a szent városba ért, és annak sokat próbált, politikai marketingben járatosabb népe csodatételt várt tőle. Éppen levegőt vett egy hosszabb mondata után, amikor gyógyításra kérték. Feszült csend lett, csak a szél sziszegtette hamis kígyókként az izzó dűnéket. Körbepillantott, és tudta, hogy itt a beszéd már nem elég. „Kelj fel, és járj!” – már majdnem kinyögte e szavakat, amikor hirtelen homokvihar kerekedett, látszólag véget vetve mindennek.

Nem förgeteg, hanem délibáb volt? Az is a stratégiai partnere lett? Vagy ő maga volt a fata morgana? Ahány homokszem, annyifélét mesél a csalfa sivatagi szél! Egy rutinosan révületbe eső jövőfürkész szerint mostani népünk nem más, mint egyetlen nagy látomás, amely maradék utódok rémálmaiban dereng fel végnapjaink tablójaként.

A balga csodavárók egy ideig még kémlelték, feltűnik-e az ifjabb hamis próféta a követhetetlenül átrendeződő dűnék közt, de errefelé már soha többé nem látták. Mintha egy komolyabb tanúvédelmi program vagy a kollektív amnézia sodorta volna el.

Egy idő múlva – néhány délibábbal később – arról szónokolt az egyik távoli városban, hogy mily csodálatosan gyógyított meg egy járni képtelen szerencsétlent. Akadtak kételkedők, akik mást hallottak, de az ájtatos tömegben mukkanni sem mertek.

Ezekben a zavaros időkben történt, hogy tévhites és hamis akarnokok indultak útnak pusmogásuk omladozó hajlékaiból a világ minden égtája felé, és mindenütt a hamis próféta hazugságairól halandzsáltak, míg el nem nyelte őket a közönyös sivatag. Dögkeselyűk köröztek kitartóan a sivár horizonton.