A Perzsa-öböl térségének arab monarchiái, az iráni teokrácia vezetői és tanácsosai, az orosz elnök (akinek kedvéért alkotmányt is módosítottak, hogy maradhasson), a brunei szultán, azok az afrikai dinasztiák, amelyek most éppen választásszerű „eseményeken” őrzik meg hatalmukat, és ezzel nincs vége a felsorolásnak.

Ha mindezt figyelembe vesszük, egyértelmű, hogy nem jött el a demokráciák hajnala. Volt olyan időszak, amikor éppen több ország kísérletezett ezzel a kormányzási formával, de nem tudott tartósan fennmaradni.

Demokráciában a vezetők lecserélhetőek, az elit tagjai között legalább létezik körforgás. Hatalomtechnikai szempontból nézve pedig ez elszámoltathatóságot biztosít a népesség nagyobb részének.

A többi helyen az uralkodók vagy az életszínvonal fenntartásával, vagy erőszakkal őrzik hatalmukat. Előbbi eset az olajexportáló államoké, ahol a polgárok rengeteg juttatást kapnak, hogy cserébe hallgassanak. Hozzá kell tenni azt is, hogy ezekben az országokban a lakosság nagyobb részének nincs is állampolgársága, hanem vendégmunkások, vagy olyan vallási kisebbség tagja, akik gyakorlatilag másodosztályú állampolgárnak számítanak. Ezzel együtt áll fel az ottani fenntarthatósága a gazdaságnak, fogyasztásnak, exportnak…

Az erőszakra épülő rezsimek – Észak-Korea lenne persze ebben az első példa – egyértelműen ignorálják az állampolgáraik érdekeit, csak az elit hatalmon maradását szolgálja a nép munkája, élete és gyakran halála.

E kormányzati formák között az átmenet nem azon múlik, hogy mi van papírra vetve – alkotmány, hűségbirtok adományozása, egyebek. Az átmenet sokrétű, több állomással, és tipikusan nagy kommunikációs narratívák árnyékában zajlik. Ezeket nézik az elemzők, amikor egy-egy korrupciós botrány megingatja egy monarchia családjának megítélését, vagy olyan szintű emberjogi visszaélésekre derül fény, amely már az exportpiacokat is befolyásolja (Kitől veszünk olajat? Miért veszünk gyerekmunkával készült cipőt?).

Nagy értékvita létezik arról, hogy a demokrácia a többi kormányforma közül vajon tényleg a legkedvezőbb-e a nagyobb tömegek számára. Történelmi összehasonlításokban nehéz a dolgunk, mivel a demokráciák jó része – hasonlóan a királyságokhoz – csak a saját polgárait tekinti jogosultnak, és kifelé simán elnyomóként tud viselkedni.

De kezdjük otthon, országon belül. Az nem vitás, hogy egy nem 
demokratikus ország kifelé is elitérdekeket közvetít és ezért hazai csoportérdekeket is feláldoz. Demokráciában legalább van esély vitázni egyes dolgokról. Mint a vietnámi háború elleni tüntetések, vagy a berlini fal ledöntése után kialakult lendület. Mi lesz a következő, ami körül hasonló egységes társadalmi hangulat alakul ki? Talán a klímaváltozás?!