Jasný, a hatvanas évek legendás cseh új hullámának egyik vezéregyénisége a zsűri különdíját kapta a hatvanhármas cannes-i mustrán. Most, két évvel a halála után a Cannes-i Klasszikusok szekcióban vetítették filmje restaurált változatát. Emília Vášáryová a hatvanas évek legelején indult a színészi pályán. Első filmszerepét a Törőcsik Mari főszereplésével készült Szent Péter esernyőjében kapta, ezt követően pedig az Éjféli misében játszott, amelyben Bara Margité volt a női főszerep. Ez utóbbi rendezője, Jiří Krejčík ajánlotta Vojtěch Jasnýnak, hogy az abszurd és a groteszk határán mozgó társadalmi szatírájának artistáját, a Jan Werich által megformált varázsló társát az akkor huszonegy éves színésznőre bízza, aki ezzel a filmjével kijutott a világ kétségkívül legnagyobb presztízsű fesztiváljára.

Igaz, hogy huszonegy szál rózsa várta a Croisette legpatinásabb szállodájában, a Martinezben, ahol akkor lakott?

A huszonegyedik születésnapomat ünnepeltem Cannes-ban, de hogy kitől kaptam a csokrot, Jasnýtól vagy a szálloda igazgatójától, arra már nem emlékszem. Azt sem tudom, ki intézkedett, ki szólt kinek.

Meglepte, hogy csaknem hat évtized után visszahívták Cannes-ba?

Először el sem akartam hinni. Amikor harmadszor kerestek meg, akkor már tudtam, hogy ez nem lehet tréfa. Mondták azt is, hogy decemberben ismét műsorra tűzik a filmet a francia mozik, valószínűleg a klubhálózatban. Jasný stabil pozíciót vívott ki magának Cannes-ban. Hatvankilencben a legjobb rendezés díját kapta Az én jó földijeim című alkotásáért, és azóta sem felejtették el a franciák. Nálunk egészen más volt vele a helyzet. Nem sokkal később ugyanis emigrált, és mindkét filmje dobozba került. Most a Bunuel-teremben vetítették a Macskát, és bár naponta harminc rendezvényt kínált a fesztivál, sokan jöttek el megnézni. Hajóval, majd gumicsónakkal vittek el utána egy kirándulásra. Volt egy pompás ebéd, amelyen a franciák Jasný mellett Jiří Menzelt is sokat emlegették. Nem felejtették el őket, ami nekem is nagyon jólesett.

Ha nincs Krejčík és az Éjféli mise, akkor a Macska sem jött volna el?

Elsőéves voltam a színművészetin, amikor az egész osztályunkat lefotózták, és a kolibai filmstúdió albumában rám talált Jiří Krejčík. Így válogatott be az Éjféli misébe, amelyet Selmecbányán forgatott. De azt, hogy én odavalósi vagyok, már csak a helyszínen tudta meg. A forgatás végén a szüleim, akik akkor még ott éltek, meg is vendégelték a filmeseket. Az egyikük szeme akkor akadt meg Magdán, a húgomon, aki akkor tízéves volt. Zongorázott vagy verset mondott, erre sem emlékszem már pontosan, de ott, azon az estén megkérdezték apámat, odaadná-e a másik lányát is egy filmbe. Apám pedig odaadta őt.

Vojtěch Jasnýnak az is az örömére szolgált, hogy ön szertornázott akkoriban, nyolcadik helyen végzett az országos bajnokságon. Ez pedig jól jött a szerepéhez.

Én nem szavaltam, és prózát sem mondtam, helyette tornáztam és balettoztam. Selmecbánya egyetemi város volt akkoriban, apám pedig tanárember. A tanulás a mi családunkban mindig az első helyen állt.

A forgatás során kisebb baleset érte. Leesett a trapézról. Kórházba vitték, több napig megfigyelés alatt tartották.

Szerencsére nem törtem össze magam. Hat méter magasban lengtem, az egyik kezemmel a macskát tartottam, a másikkal kapaszkodtam. De a macska megijedt valamitől, megkarmolt, és kiugrott a kezemből, én meg zuhantam utána. Veszélyes forgatás volt ez. Vagy húsz macska váltotta egymást a szerepben.

Nem volt köztük egy sem igazán tehetséges, azért kellett váltogatni őket?

Nem tudom. Én sosem szerettem a macskákat. Apám egyszer hazahozott egy kóbor macskát, az utcán szedte össze, én meg belenéztem a fülébe, és apró bogarak másztak elő belőle. Onnantól fogva nem érdekeltek a macskák. Kerültem őket. Irtóztam tőlük.

A filmmel viszont zöld utat nyert Cannes-ba.

Az maga volt a csoda. Akkoriban ugyanis nem utazhattam sehova. Még szocialista országba sem. Sokan disszidáltak a családunkból. Aki itthon maradt, az büntetőtáborban érezhette magát. Évek teltek el, míg kiengedtek Bulgáriába. Cannes-t a Csehszlovák Filmexport munkatársainak köszönhettem, akik kezeskedtek értem. Előtte Perugiába mehettem volna. Negyedéves voltam a főiskolán, színházi fesztiválra utazott az osztály. Épp a minap elevenítettük fel az emlékeinket Thirring Violkával, akivel csoporttársak voltunk. Már fent ültünk a repülőtérre induló buszon a pozsonyi Vigadó előtt, amikor megjelent két belügyes, és az egyikük felszólt, hogy: „Vášáryová elvtársnő, kérjük, azonnal szálljon le, az ön kiutazása nincs összhangban a csehszlovák állam érdekeivel.” 
A többiek elutaztak, én itthon maradtam. És nem sokkal ezután jött Cannes. Először ültem repülőn, először láttam a tengert. Jasný filmjével kinyílt előttem a világ. Két évvel az Éjféli mise forgatása után ott találkoztam Bara Margittal, aki a magyar filmküldöttség tagjaként vett részt a fesztiválon. Mi már a forgatáson is nagyon jóban voltunk. Margitot Cannes-ban is gyönyörűnek láttam. Hosszasan ölelkeztünk, puszilgattuk egymást a viszontlátás örömében. A magyarok nagyon sikeresnek számítottak abban az évben Cannes-ban. Jeles rendezőiket ünnepelte a fesztivál. Amikor a magyar kollégák meghallották a nevem, hogy Vášáry vagyok, azonnal bevettek maguk közé. Bara Margittal olyanok voltunk, mint két testvér. Szerettük egymást.

Nagyon más volt az idei fesztivál, mint a hatvanhármas?

Talán csak annyiban, hogy most minden szigorú óvintézkedések, rendeletek, szabályok mellett zajlott. Naponta többször ellenőriztek, teszteltek bennünket. És most nem mentünk sétálni, mint régen, de így is volt rengeteg program. A vörös szőnyegen kétszer is bemondták a nevemet. Sokan fotóztak, pedig azt hiszem, én voltam a legidősebb színésznő a meghívottak között.

Fekete blúzában, pink színű szoknyájában nagyon csinos volt. Ezt még a férje, Milan Čorba, a külföldön is elismert jelmeztervező kreálta?

Milan soha nem tervezett civil női kosztümöt. Ő nem foglalkozott a divattal. Csak filmekben és színházban dolgozott. A szoknya is, a blúz is, a fekete ridikül is az én szekrényemből került elő. Nagy gardróbot vittem magammal, volt miből öltözködnöm. Csak a hajam… látta a képeket… összevissza állt, cibálta a szél. Akkor is, amikor a közeli szigetre vittek, hajóval. A gumicsónakban is egyfolytában sikongattam, félve attól, hogy felborulunk. Úgy nézhettem ki, mint egykor Belmondo Acapulcóban.

Filmet látott egyáltalán?

Rábeszéltek, hogy nézzem meg a Titánt, a francia Julia Ducournau rendezését. Ő kapta az Arany Pálmát. Figyelmeztettek, hogy ez a második filmje, és hogy az első irtó kegyetlen volt. Mit mondjak? A Titán sem szaloncukor. Rettenetesen durva az is. Minden ott van a vásznon, ami a mai nézők többségét izgalomban tartja. A zsűri megítélése szerint a legradikálisabb film volt a mezőnyben. Egy kemény pszichológiai thriller. A trükkök valóban lenyűgözők benne. A sminkesek munkája is bámulatos. A fő színésznő remekül játszik. Nincsenek összefüggések a filmben, sokan David Cronenberg kézjegyét vélték felfedezni benne. Harmincperces tapsot kapott a végén. Ha nem fogom bírni, majd kijövök, gondoltam. Nem jöttem ki. Végig tudtam nézni. De még egyszer nem akarom látni. Sejtettem, hogy díjazni fogják, hiszen tehetséges, fiatal nő rendezte, harminchét éves. Ettől függetlenül az a véleményem, egyre inkább diszkriminálják a férfiakat a filmiparban. Ez így nincs rendjén. Nyerjenek a nők, rendben, de nyerjen a minőség. Másfél éve nem láttam új filmet a pandémia miatt, de a Titán teljesen taccsra tett.

Julia Ducournau a második nő a cannes-i fesztivál történetében, aki Arany Pálmát nyert. Az első az ausztrál Jane Campion volt, a Zongoraleckével.
Azt nagyon szerettem. Gyönyörű film.

Jasný Macskája Cannes után több fesztiválra eljutott. Ott volt Locarnóban, Thessalonikiben, Mar del Platában, Koppenhágában, Barcelonában. Elkísérte valahová?
Svédországba, Finnországba, Norvégiába. Aztán Londonba, majd Budapestre. Los Angelesben is nyert a film, de itthon elhallgatták, mert Jasný akkor már külföldön élt.

Cannes-tól mivel búcsúzott idén?

Nem búcsúztam. Nem szeretek búcsúzkodni. Szólok is előre mindenkinek, hogy ne keserítse ilyesmivel a szívemet. Jó volt, szép volt, mehetünk tovább. A járatunkat azonban, amellyel eredetileg hazautaztunk volna, hirtelen törölték. Egy másik gépre szerencsére fel tudtuk könyörögni magunkat, így jutottunk el Nizzából Bécsbe. Onnan már kocsival jöttem haza.

Megajándékozta magát valamivel?

Cannes-ban? Nem bolondultam meg! Ott minden iszonyú drága. A gyerekeimnek és az unokáimnak hoztam marcipánt, de azt sem Cannes-ban vettem. Elvittek bennünket egy festői helyre, egy dombra épült, sasfészekszerű kisvárosba, a nevét már el is felejtettem. Levendulatermékeiről híres a hely, de az én kertem is tele van levendulával, úgyhogy könnyű volt lemondanom mindenről. De a marcipánnak nagyon örültem. A gesztenyepüré mellett ez a másik nagy kedvencem.

Cannes, marcipán és egy újabb életre szóló élmény.

Nem tudom, ki intézte el nekem ott fent, hogy még egyszer eljussak Cannes-ba, de nagyon hálás vagyok neki. Ez az öt nap, amit most ott töltöttem, fantasztikus ajándék. Lehet, hogy éppen Vojtěch Jasný szólt le a magasból. Különleges ember volt, ez is kitelik tőle. Épp főpróbám volt a pozsonyi Nemzetiben, amikor először kerestek telefonon, hogy számolnak velem a fesztiválon. Nevettem. Ne vicceljen, ember, mondtam, ez nem lehet igaz. De igen, igen, bizonygatta az illető, és kért, hogy ne utasítsam vissza a meghívást. A harmadik megkeresésre mondtam ki, hogy köszönöm, utazom. És mind az öt nap csoda volt. Semmi stressz, csak élvezet.

A szerző a Vasárnap munkatársa