Jó, lehetőség szerint nem az abszolútra, csak a kisbetűs, időről időre megismétlődő fajtájára. Arra, hogy felismeri-e az ember, ha a világ határhoz ért, ha a rend, amit alapnak és megingathatatlannak vélt, éppen csikorogva bedől. Vagy elüti azzal, hogy valami mindig történik, ez sem több vagy nagyobb, mint amit apáink, nagyapáink megéltek. Vajon mire gondolt, mit érzékelt a Nyugatrómai Birodalom polgára 476-ban? Esetleg öt évvel korábban vagy öt évvel később? Mármint azon túl, hogy meg kell fejni a tehenet. Vagy hogy holnapra is kell tiszta edény.

A házimunkák többsége közel sem annyira zen, mint a mosogatás. Mi éppen költözünk, így az egészséges mennyiségnél több is jut belőle. Ezzel együtt pedig a csapongó, ide-oda verdeső gondolatfoszlányokból, az élet triviális, hülye kérdéseiből, amikre nyilván megvan a válasz, csak éppen soha nem jutunk el a kielégítő lezárásig. Miért izzad a térd? – rágódik az ember, miközben rövid gatyában, négykézláb a laminált padló szegélyléceiről próbálja lesúrolni a lefolyt festéket. Mi végre születnek a hangoskönyvek? (Mármint a vakok és gyengénlátók annyira azért nem számottevő piaci szegmensének igényeit leszámítva.) Miféle ösztön és esztétika vezeti azokat, akik ál-antik hatású tetőcserepet rakatnak a kacsalábon forgó vityillóik tetejére? (Tudják, arra a típusra gondolok, ami úgy néz ki, mintha több évszázad mediterrán napfény festette volna színesre, csak éppen mégsem.) És aztán itt van ez a legújabb miért, miért, miért…

Mint mondom, költözünk, és alighogy megkapjuk a kulcsokat, máris helyzetben találjuk magunkat. Harmadnapon, sokérintős riasztási láncon át ér a hír, hogy szaladjunk, mert úszik a lakás, kiáztattuk a szomszédságot (vagy legalábbis a pincéket, lévén, hogy földszinten vagyunk). Szövevényes, hosszú históriát rövidre fogva: előkerül Panaszos Szomszéd, akivel megállapítjuk, hogy a lakás csontszáraz, már-már aszályos, a legyek kopogósra szikkadva rúgják az utolsókat a párkányon, ám a pincében tényleg csordogál valami. Rövidesen megérkezik P. is a vizesektől, szakértő mozdulatokkal nyúl be a konyhai tárolószekrény hátsó lapjába vágott szabálytalan lyukon a főcsövek felé, némi tapogatózás után pedig felállítja a diagnózist: valószínűleg ez a kis átkötés a ludas, ezt kell kicserélni. Aztán mélyebbre nyúl… és előhúz egy nedves téli pulóvert a résből. Majd könyékig eltűnik… és előhúz egy másikat. Némi feszengés, pozícióváltás után újra alámerül… és egy kispárnával tér vissza.

Miért, miért, miért? Mondja meg nekem, miért jobb odatömni két pulóvert meg egy kispárnát, mint kicseréltetni a csöpögő csővezetéket? – szegezem neki érzelmileg túlfűtötten a kérdést P.-nek, aki persze tanácstalanul mosolyog. Vagy tegyük fel másképp a kérdést: milyen megfontolásból éri meg inkább beáldozni két tök rendben lévő pulóvert és egy kitűnő, formatartó, tömött kispárnát, mint rendbe hozni egy húszcentis, vékony csövecskét? Erre sincs válasz.

A részmegoldás annyi, hogy az ember már csak ilyen. Utánunk a vízözön. És van ebben a gondolatban valami, amire akár optimizmussal is tekinthetünk.