Az igazságügyi miniszter hat képviselőtársával együtt szerdán bejelentette, hogy távoznak a pártból és átlépnek az SaS frakciójába. A lépés nem volt váratlan, hiszen jó féléves szenvedés előzte meg, melyben Mária Kolíková Veronika Remišovával birkózott hosszadalmasan a Za ľudí vezetéséért. Azt a meccset lényegében Remišová nyerte – hiszen a párt az övé marad –, de a győzelem nyugodtan nevezhető pürrhoszinak, hiszen a győzelem ára egy parlamenti frakció és minimum egy minisztérium elvesztése volt. Remišová árulásról és újrakezdésről beszél – mást nem nagyon tehet –, és kérdéses, hogy a maroknyi hozzá hű képviselővel mihez tud kezdeni a jövőben, főleg, hogy a pártot az utóbbi hónapokban rendszeresen a parlamenti küszöb alatt mérik.

A koalíciós partnerek reakciója első körben elég visszafogott volt. A Za ľudí szakadásával a Richard Sulík vezette SaS nyerte a legtöbbet: a plusz hat képviselővel a második legerősebb kormánypárttá vált. Sulík azt mondta, ragaszkodnak ahhoz, hogy Kolíková maradjon az igazságügyi miniszter, de egyébként nem változtatnának a koalíciós szerződésen. Állítólag Boris Kollár sem ragaszkodik Kolíková vagy Remišová távozásához a miniszteri posztról, ami érdekes annak fényében, hogy a hétvégén még arról beszélt: ha Kolíkováék átlépnek az SaS-ba, akkor a négy koalíciós partnerből könnyen három lehet. Igor Matovičtól pedig csak titokzatos célzásokra futotta arról, hogy Remišová az OĽaNO-ból szakadt ki egykor, és talán valamikor vissza is tér oda.

A Za ľudí hattyúdalából számos tanulságot levonhatunk. A politika a felszínen a víziókról és az emberek meggyőzéséről, a valóságban a hatalomról, annak megszerzéséről és megtartásáról szól. A Za ľudí esete az iskolapéldája annak, hogyan emésztődik fel ez a vízió a belső harcok során. Ezen a téren könnyű lenne Remišovára mutogatni, aki tényleg szinte mindent feláldozott azért, hogy ő maradjon a párt élén, de a helyzet az, hogy egyáltalán nem örökölt egyszerű helyzetet Andrej Kiskától. Mert bizony ezt a pártot egykor a legerősebb rendszerváltó erőnek tartották, Kiska pedig az államfői posztról távozva kormányfői babérokra tört. De már ő is elkezdte a helyezkedést, nem akart szorosabb szövetségre lépni a többi rendszerváltó párttal, ködösített, nem jelölt meg világos célokat. Ennek eredménye egy óriási választási blamázs lett, a párt épphogy átbukott a parlamenti küszöbön, Kiska pedig – egészségügyi okokra hivatkozva – hamarosan távozott a politikából, Remišovára hagyva a romok eltakarítását. Ha már Kiskánál tartunk, a Za ľudí története tökéletesen beleillik abba a hosszú sorba is, melyet az alapító távozása után széthulló szlovákiai pártok alkotnak.

Ami a jövőt illeti, csak találgathatunk. Lehet, hogy a Za ľudíból marad valami, lehet, hogy Remišová miniszter maradhat. Lehet, hogy békés lesz az átmenet, de nagyon nehéz elképzelni, hogy Matovič egy ilyen helyzetben kibírná, hogy ne rúgjon egyet Kolíkovába és Sulíkba, vagy hogy Kollár mindenféle ellenszolgáltatás nélkül belenyugszik a helyzetbe. Az mindenesetre jó lenne, ha a járvány újabb hulláma nem egy koalíciós válság közben kapná telibe az országot.