Ha egy beszélgetésen, amelyen részt vesz a kortárs nemzetközi mozi jó néhány meghatározó alakja, az egyik legmenőbb rendező azzal áll elő, hogy az ő egyik kedvenc filmje a Csillagosok, katonák… Nos, ez bizonyára azt jelenti, hogy Jancsó Miklós halhatatlan. Egyébiránt Giórgosz Lánthimosz volt ez a művész: A homár, az Egy szent szarvas meggyilkolása és A kedvenc direktora, napjaink A-kategóriás fesztiváljainak egyik legnagyobb sztárja – ám bőven állhatna e cikk azon nevek idecitálásából, akik hozzá hasonlóan elragadtatottan, s műveikben is tetten érhetően hivatkoznak a jancsói életműre mint kiapadhatatlan formai ihletforrásra. Martin Scorsese hosszú évtizedek óta hangoztatja, hogy a Szegénylegényeknél nagyobb hatású európai remekművet nehezen tudna említeni, Alfonso Cuarón pedig szinte egyetlen interjújában se felejtette megemlíteni, hogy Az ember gyermeke bravúros hosszúsnittes jelenete Jancsó nélkül aligha születhetett volna meg. (Azt meg már tényleg csak érdekességként említem meg, hogy a Rekviem egy álomért és A pankrátor rendezője, Darren Aronofsky Jancsó diákja volt Amerikában, s nem is szokta ezt eltitkolni.)

De persze nem kellenek mai nagy nevek ahhoz, hogy Jancsó Miklós életművének jelentőségét méltatni tudjuk: velük aláhúzni viszont érdemes így. Pontosabban kiegészíteni azokat a motívumokat, fogásokat, amelyeket valószínűleg az is fejből sorol, aki teljes egészében tán még egyetlen filmjét sem látta, de érdeklődik iránta: meztelen nők, nők, lovak, lenyűgöző tömegjelenetek. És ha már arról is írunk, hogy a modernista filmnyelv fejlődésének milyen sokat jelent(ett) Jancsó parabolisztikus, hosszúsnittes, belső vágásos technikája, hogy sajátos történelemértelmezéseihez miért szerette használni a misztériumjátékot, akkor bizony azt is ki kell mondani, hogy Jancsó Miklós alkotásait igazi intellektuális kihívás behatóbban megismerni – evidensnek tűnik, de tán mégsem az: elmerülni bennük nagyobb élmény, mint hírből ismerni.

Nem lehet megspórolni a címeket: Oldás és kötés, Így jöttem, Szegénylegények, Csend és kiáltás, Fényes szelek, Égi Bárány, Szerelmem, Elektra, Allegro Barbaro, Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten… Persze, hogy kimaradt sok cím. Jancsóval kapcsolatban egyébiránt is sokszor kimarad valami, ami fontos. Már ha szavakkal próbál róla írni az ember.

Ami nem maradhat ki, hogy ő és Hernádi Gyula milyen szimbiózisban léteztek alkotótársként, hogy milyen sajátos fókusszal fordították a kamerát ember és hatalom viszonya felé – és az sem, hogy Jancsó nagyszabású elképzeléseinek megvalósításában milyen szerephez jutottak zseniális, legfontosabb operatőrei, Somló Tamás, Kende János, Grunwalksy Ferenc. Hogy képsorai – bár legtöbbször a játékidőt tekintve kifejezetten rövidek a filmek – mennyire beégnek az élményre nyitott befogadó retinájába. És micsoda színészek lettek nagy művészek Jancsó-filmekben, vagy lettek még jelentősebbek általuk: Latinovits Zoltán, Cserhalmi György, Törőcsik Mari, Madaras József, Balázsovits Lajos… Abba is kell hagyni a felsorolást, mert nagyjából ide férne a huszadik század közepének-végének teljes magyarországi elitje.

Például annak, hogy Jancsó, a fehér inges, világhírű pipás bölcs, aki a közéletben se spórolt az ironikus kommentárokkal, aktív korszakának legvégére is tartogatott meglepetést: a Kapa-Pepe-mozisorozatot, Scherer Péterrel és Mucsi Zoltánnal (cikkem címe is tőlük való, pontosabban Pepétől, aki a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten vége felé kérdezi hátba lőtt angyalként, hogy ő bolondult meg, vagy így működik a világ, ahogy működik).

Több részt forgatott ezekből, mint ahány igazán érdekes tudott maradni (hét darabot, a legutolsót 2009-ben mutatták be), ám az első néhány film képes volt arra, hogy két gúnyolódós szkeccs között valami egészen szemtelenül frisset mutasson: példának okáért olyan zenészeket, akik akkortájt nem feltétlenül fértek be a magyar filmbe. Vagyis zenehasználatával is meg tudott újulni, mégis ugyanaz maradt: régi alkotásaiban Cseh Tamás (is), az újabbakban Lovasi András (is) gitározott, s kötötte össze sajátos lírával a jancsóian lázálmos kabarétréfákat. A Bëlga korszakos jelentőségű Nemzeti hip-hopjáról már nem is beszélve.
Jancsóról tényleg nehéz írni – mert illik rá az, amit jó sokszor csak megúszásnak használunk: hogy őt nézni kell. Ekkor rajzolódik ki igazán jelentősége. Ekkor tűnik igazán élőnek. Ekkor lesz igazán ünnep a születésnapja. Ekkor lesz igazán közel ez a 100 év.

Kovács Gellért