Esős hajnali elindulás

Nagyobb az elszántságunk, mint a felkészültségünk, igencsak szerény poggyásszal indulunk hajnalban, nagy karbantartásra váró vénséges túrahajónk talán még kibírja ezt az utolsó utat.

De az is lehet, hogy a mintegy száz kilométeres oda-vissza út már túl megterhelő lesz. Jókora kockázatot vállalunk az indulással, de szándékosan otthon felejtjük a „Mi történik majd, ha esetleg, és nem érünk haza időben” – nevezetű, aggodalmaskodó pakkot. Az odafelé vezető szakaszon jótékonyan sodor az ár, hamar kiérünk a Dunára, ám a jól ismert izsai és pati szakaszon már úgy ömlik az eső, mintha dézsából öntenék. A vashajó fából ácsolt kajütje több helyen is átereszti a vizet. Előkerülnek a törlőkendő tekercsek, a fémbögrék és a lábasok, hogy felfogják a csapadékot a szép lassan elázó műszerfalról. Ekkor már támad a víz a takaros kajütben is. A két kapitány egyike a hajókormánynál, másik a fülkében igazgatja a tálakat a matracokon, jókora zenebonát csapnak a lehulló cseppek a fémedényekben.

A hajóskapitányokból lett matrózok hangulata továbbra is jó, senkit sem zavar, hogy száraz ebéd lesz, hamar elfogy az uzsonnára hozott halmáj és a pékségben nyitáskor felkapott péksütemények többsége. Dunaradványhoz közeledve, bepislantva a Neszmélyhez közeli hajóskanzenbe vezető torkolatba már érdemes távcsővel figyelni a bójákat. A hajóút egy része még a szlovák oldalon vezet, ám túl az egyik kanyarulaton már csippannak a telefonok, hogy átléptük a határt. Koronavírus-helyzetben ezek a csippanások aggodalmat is okozhatnának, holott ugyanazon a járgányon vagyunk már jó néhány órája, és senki emberfiával nem találkoztunk.

Mire a párkányi teherkomphoz érünk, kissé kiderül az ég, lekerül a part menti horgászokról az esőkabát, kimerik csónakjaiból az esővizet. A teherkomp parthoz érése iszonyú csikorgással, robajjal jár, mintha egy hétfejű sárkány nyitná ki a vár kapuját és ragadná torkon az ott reszkető királylányt. Mindkét partvonalon kárókatonák díszítik a sziklákat, kitárt szárnyakkal szárítkoznak, a közelükben vadkacsák, hattyúk, sirályok tanyáznak szép nagy egyetértésben. A kajütben végre sikerül megtalálni a piros aranyat, ami a szerény ebédhez és az uzsonnához kellett volna.

Addigra bíborszínű pír lepi el a híd alól kimagasodó esztergomi Bazilika kupoláját, és a párasapka alól kivillanó lankás dombokon is a lombkoronák egy részét. Kisvártatva előtűnnek a Kovácspataki-dombok, a fénytelen szilafalak felett körtáncot lejtenek a felhők.

Uszályok és kirándulóhajók közt

Kis kopott járgányunk időnként pihegni kezd, kikapcsoljuk a hajómotort, felöntjük a hűtővizet, csend honol a tájon, halkul a madárdal. Bölcsőként ringat a Duna, mellettünk népes hattyúcsalád úszik el, a motor újbóli berregésére szárnyra kapnak, és pillanatok alatt betöltik fehérségükkel az ég alját.

Sem múlt évben, sem idén nyáron nem találkoztunk a hajózásaink során a Bécs és Budapest között közlekedő kirándulóhajókkal, csak a hatalmas terhüket békésen viselő uszályokat kerülgettük. A mostani utunk során negyedóránként felbukkan egy-egy szállodányi méretű, pazarul kivilágított csodahajó, halk zene és finom ételszag lengi körül valamennyit. A fedélzeten idősebb párok sétálgatnak, integetünk egymásnak. Majszoljuk a szárított gyümölcsöt, a vasárnapi családi találkozóról hozott pogácsát, rétest, miközben meghitt kávéillat lengi be a kajütöt. A párásodó ablakok mögül egyre nehezebb kivenni a kivilágított bóják színét, alakját. A magányos bójákon sirályok bóbiskolnak, az uszadék-fából fonódott koszorúkon fáradt galambok pihennek.

Igyekszünk napnyugtáig megfelelő partot találni a biztonságos kikötéshez. Egyetlen egy kikötésem van csupán, ne Lábatlan és Karva közelében szálljunk meg éjszakára, ahol az első hajóutunk során több napig egy sziklazátonyon vesztegeltünk.

Homokból is épülhet zátony…

…jövök rá, amikor borús időben, az este hét óra tájban érkező alkonyatban elhaladunk Nyergesújfalu fényei mellett, és mégiscsak leállunk Karvánál, a szlovák oldalon.

A szemközti Lábatlannál lévő veszélyes sziklaszirteket bizalmasan ismerem, azokat sikerül gondosan elkerülnünk, maradunk a hivatalos hajóút közelében. Ami újabb veszélyt jelent. Három hegynyi méretű kirándulóhajó közeledik, hullámveréseikkel a mintegy háromtonnás vashajónkat úgy ültetik fel egy homokzátonyra, mint ahogy az anya lendíti fel a padra szófogadatlan, térdét felkarcoló gyerekét. Ott is maradunk hajnalig, mozdulatlanul, amikor az alig tíz fokos dunai vízben le kell tolni őnagyságát a homokbuckáról, és visszapenderíteni a mély vízbe. Pirkadatkor indulunk, az őszi ködben egyre jobban kirajzolódnak a dunai szigetek, van belőlük bőven.

A hajósok számára piros bójákkal zárt területen egyre több horgász bukkan fel, úgy tűnik, barátságot kötöttek a gázlómadarakkal, mert sem a törpegémek, sem a szürke gémek, kócsagok nem mozdulnak a közelükből. Talán megosszák velük az apróbb zsákmányt, ezért ragaszkodnak annyira a csendesen szemlélődő emberekhez.

„Fukar kezekkel mérsz…”

„Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy…” – jajdul fel bennem az úton időnként Lucifernek, a tagadás ősi szellemének epés megjegyzése Az ember tragédiájából, perelve az időjárással és a meteorológusokkal, amiért ismét sírni kezd az égbolt.

Úgy óhajtjuk az időnként felhők mögül kivillanó nap minden egyes sziporkáját, mint az őszi barangolásra indulók a szeptember végi, október eleji enyhe időt. A Duna hullámai másképpen csillannak meg a fényben, élénkebb lesz tőlük a madarak tolla, a partot szegélyező fák gúnyája. Szerencsénk van, mert az árral szembeni, hazáig tartó hosszú úton végül kegyes lesz hozzánk az idő. Felbukkannak a fiatal kajakos növendékek, egyre több kutyát sétáltatót, kirándulót fedezünk fel a partokon. A kisebb kikötők megteltek, sokan elköszöntek már nyári vízi járgányuktól és mások gondozására bízták azt. A mólók egy részét is felhúzták, mert télen igencsak kellemetlen takarítani a hordalékot. Az őszi barangolások, legyenek azok vízen, vagy szárazföldön, valamiért különböznek a tavaszi és a nyári kirándulásoktól. Utoljára élvezni a napsugarakat, utoljára töltődni fel a lombkoronák sokszínűségétől, indiántoll színeitől. Az osonva, csendesen érkező elmúlás előtt még gyönyörködni a természet érett színeiben, a megerősödő madárfiókák röptében és velük együtt emelkedni fel a hétköznapokból.

Semmihez sem fogható az őszi pillanatokba kapaszkodásunk, amikor értő szemlélődésünkkel próbáljuk megállítani az ősz télbe fordulását, élvezni egy-egy pillanat teljességét, időtlenségét.