Mi az, amit átvesz a média a valóságból és hogyan formálja át a saját céljainak megfelelően és természetesen úgy, hogy az még hihető legyen a célközönségnek, és ha elég sokszor ismétlik a megfelelő műsoridőben, a célközönség valóságként fogadja el?

A médiavalóság sok mindentől függ, de ami a leginkább meghatározza, az a gazdasági és/vagy politikai haszon. A reklámoknál egyértelmű, hogy el kell adni az árut. Ha a politika a család dicsőítésére koncentrál – bár azt talán sose fogjuk megtudni, mi az az ideális család, amit visszasír, merthogy nem létezett sohasem –, akkor a reklámban is megjelennek ezek az elemek: apa, anya, fiú- és lánygyerek. Ha a nemzeti érzelmekre próbál hatni, akkor megjelenik például „a magyar anyák ezt használják” jellegű szlogen. Na persze a szlovák és a cseh anyák is ugyanígy kihangsúlyozzák a nemzeti hovatartozásukat – a vicces pedig az, hogy a globalizált világban ugyanabban a reklámban csak a szöveget fordítják le a megfelelő nyelvre.

A hatalom befolyása a médián keresztül óriási – nemhiába sajátította ki a magyarországi médiumok legnagyobb részét a kormány, hiszen így mossa folyamatosan az agyát az „istenadta népnek”. Megy tehát a kampány, az egyirányú tudósítás, a törvények „magyarázata”, így lesz a homofób törvényből gyerekvédő törvény, a sokszínűséget és a nemek egyenrangúságát tagadó törvényekből a „természetes, igazi, hagyományos családok támogatása”.

De mindennek van másik, sőt több oldala is. A nemzetközi nagyvállalatok, melyek részvényeit a börzén jegyzik, nagyban függenek a piaci megítéléstől. A világ pedig a posztszocialista országok diktátori hajlamokkal rendelkező újgazdag oligarchái, cégvezetői és politikusai bánatára még mindig nem visszafelé, hanem előre halad, és a haladáshoz hozzátartozik az emberi jogok, az esélyegyenlőség, a sokszínűség elveinek betartása. Annak tehát, aki szeretné megtartani, sőt növelni a gazdasági eredményeit, figyelembe kell vennie ezeket a mutatókat is. Szüksége van tehát olyan gendertudományt ismerő szakemberekre, akik ezeket az elveket ismerik, és fel tudják mérni, biztosítani tudják a betartásukat a vállalat számára.

Persze el tudom képzelni azt is, hogy ezeknek a mutatóknak a kiértékelése és összegzése korlátozódhat a papírformára is, vagyis nem veszik komolyan, de a valóban nagy és komoly értékeket képviselő vállalatoknál ez nem működik.

Többféle szemmel nézhetünk erre a jelenségre. Örülhetünk annak, hogy mégiscsak kénytelenek biztosítani alkalmazottaik számára az esélyegyenlőséget. Kicsit elvehet az örömünkből, hogy lehet, ez csak gazdasági okokra vezethető vissza, tehát ha nem lenne a gazdasági kényszer, nem törődnének ezzel a szemponttal.

Ha azonban az eredményegyenlőség elvéhez tartjuk magunkat – vagyis hogy ne csak a startvonalnál nézzük meg az esélyeket, hanem kövessük a folyamatot, és a célvonalnál le is ellenőrizzük, vajon ki az, aki beért –, akkor a végeredmény egyértelműen pozitív. És nem a „nemzetileg” elferdített médiavalóság győz.