Az államszocializmus időszakában a szünidő alatt sok gyerek nyaralt különféle úttörőtáborokban, amelyeket a szülők munkahelyén működő forradalmi szakszervezet (ROH – Revolučné odborové hnutie) biztosított és finanszírozott (a szülőknek csak egy kisebb, jelképes összeget kellett befizetniük). Alapiskolás koromban négy alkalommal töltöttem a szünidő egy részét különböző táborokban, legelőször a harmadik osztály befejezése után. A helyszín Gulyapallag volt, Rozsnyó közelében. A Pozsálló alatti völgy végén állt az egykori vasércbánya kétemeletes üdülője, körülötte szabadtéri úszómedence, szökőkút és kis faházak, gyönyörű környezetben, az erdő közepén. Mi, a legkisebbek, nagyon irigyeltük a faházban lakó társainkat, mert mi az üdülőbe kerültünk. Rajtam kívül a falunkból két, velem egyidős fiú (Bélu és Putyu), valamint egy tőlünk idősebb lány is ott volt a táborban. Mi, kisebbek, ha találkoztunk, mindig elpanaszoltuk egymásnak az éppen aktuális sérelmeinket. Egy alkalommal arról számoltam be nekik, hogy beszélgetésre (nem akarom a raport szót használni) hívott a magyarul is beszélő táborvezető, elolvasták (cenzúrázták) ugyanis a szüleimnek írt levelet, amelyben megírtam, hogy nem érzem jól magam a táborban, legszívesebben fognám a bőröndömet és elindulnék haza gyalogosan. A táborlakók meglátogatása csak vasárnap volt engedélyezve. Amikor a Bélu szülei megérkeztek, ő azonnal beült a hátsó ülésre, s kijelentette, hogy nem marad itt tovább, ő bizony most hazamegy. Nem is szállt ki többé az autóból, csak otthon. A holmiját is az édesanyja csomagolta össze. Bélu elővigyázatos volt, nem kockáztatta meg a kiszállást, nehogy mégis otthagyják őt. Irigykedve néztük, amikor az autójuk elhagyta a tábor területét. Mai fejjel nem igazán értem akkori önmagunkat, miért volt olyan nagy honvágyunk, hiszen több ismerősünk is volt a táborban, s elvittek bennünket sok szép helyre autóbusszal kirándulni, és nagyon szép természeti környezetben voltunk. Engem valószínűleg az frusztrált elsősorban, amikor a szlovák gyerekek egy része kinevetett bennünket, magyarokat, ha valamit rosszul mondtunk, hiszen akkor még alig beszéltünk szlovákul. Jól emlékszem, amikor az egyik magyar lány záchod helyett závodra kéredzkedett, mennyire kinevették szegényt. Akkor megfogadtam, hogy csak azért is jól megtanulok majd szlovákul, engem ne nevessen ki senki!

Az egykori szakszervezeti üdülőre, s a tábor helyszínére ma már rá sem lehet ismerni. 1989 után a rozsnyói katolikus püspökség visszakapta egykori erdőit, az üdülőközpont az egyház tulajdonává vált. Mivel már jó ideje gőzerővel folyik a fakitermelés, a Gulyapallagra vezető út katasztrofális állapotban van. Kár, hogy a régi-új tulajdonosok hagytak mindent lepusztulni. A kitermelt fából származó bevételekből valószínűleg fenn lehetne tartani…

L. Juhász Ilona