A Padovában és Budapesten készült képek különböző világok, jelen és letűnt korok történéseit kapcsolják össze, melyhez a padovai Il Messagero dokumentarista lap két évadnyi fotóanyaga szolgált alapul. A művész különböző tárgyakat és figurákat vágott ki a fotókból, hogy megszabadítva közvetlen közegüktől, a sajtóanyag tartalmától, tussal festett alapra applikálja őket, és így új értelmezési lehetőségeket keressen. Mivel a sajtófotó Zoltai Bea számára önmagában korlátozott műfaj, mely arra hivatott, hogy a cikk szöveganyagát illusztrálja, egy konkrét, múlékony pillanatot ábrázoljon, az alkotói folyamat során arra kereste a választ, hogyan tudja a fotókat egyedi alkotás részévé tenni azzal, ha elemeit bonyolultabb felülettel ötvözi. A fekete tussal létrejött felületeket papíron és merített papíron hozta létre – az utóbbinál már maga az alap egyedi karakterrel bír. „Ezekbe időnként, amikor még nedves volt a felület, ceruzával belerajzoltam, és egyfajta irányított véletlenszerűség elve mentén figyeltem, hogyan keletkeznek a formák, foltrendszerek, hogyan változik, alakul ki a képek tere. Ezekbe a megfigyelt térrendszerekbe kezdtem el történeteket építeni az újságból kivágott rengeteg, számomra valamiért érdekes fotóból.”

A kollázs műfajában rejlő lehetőségéket Európában az avantgárd irányzatok tárták fel: Braque és Picasso kubista festményeiben látunk más forrásból származó applikált részleteket, például újságkivágásokat és textildarabokat, majd a dadaisták és szürrealisták voltak azok, akik metaforikus, ironikus, kritikai tartalmakkal bíró képzettársításokkal kezdtek játszani. Ekkor válik izgalmas kifejezőeszközzé a fotómontázs technikája is, hiszen az avantgárd irányzatok új asszociációkat és új tartalmak kifejezésének lehetőségét keresik azzal, hogy ellentéteket állítanak párhuzamba, vagy épp a valóságban egyszerre nem látható dolgok viszonyára mutatnak rá.

Zoltai Bea munkásságában az eszközileg klasszikusabb hangvitel volt talán szembetűnő eddig – legutóbb például a pápai zsinagóga belső tereiről festett sorozata – azonban a kollázsszerű elemekből épülő alkotás sem új, és a véletlenszerűen talált tárgyi anyag szintén fontos inspiráció számára. Érdekes története fűződik például egy 130 éves zsalugáterhez, melyet egy budai utcán sétálva látott meg, épp akkor, amikor építőmunkások beemelték egy konténerbe. A megsemmisítés elől megmentve, új térbe áthelyezve ez a zsalugáter inspirálta a „kinn-benn” képsorozatát. 

Egy másik alkotása atlantai tartózkodásához fűződik, ahol minden nap összegyűjtötte az aznap elfogyasztott élelmiszerek csomagolópapírját. Ezeket apróbb részekre bontotta és összevarrt belőlük három kínai írásjelet, mely egy számára fontos és inspiratív üzenetet rejtett. A művész számára valami oknál fogva fontos tárgyak, melyek személyes üzenet lehetséges hordozói, központivá válnak a pozsonyi képanyagban is.

A pozsonyi kiállítás Átjáró című képe egy afrikai kislány alakját helyezi előtérbe. Lehetséges, hogy menekült, az eredeti fotó történetét azonban már nem ismerjük. A kislány a fekete tussal létrehozott téren túl egy nyitott kapu felé néz, melyen beözönlik a fény. A lány alakja és a fénysugár kapcsolata reményteli élet üzenetét hordozhatja – rajtunk áll azonban, hogyan értelmezzük a kapu fölött elhelyezkedő szempár-tömeget, mely a kislány alakjára irányul.

Zoltai Bea azonban nem egyetlen, dekódolható üzenet kíván elhelyezni a képeiben. Számára nem is létezik egyetlen helyes megfejtés, hiszen azt hangsúlyozza, hogy szimbólumrendszereink szerteágazóak, kultúránként eltérőek lehetnek, és megtörténhet, hogy olyan szimbólumokat, melyek száz évvel ezelőtt még egyértelműek lettek volna, ma nem ismernénk fel, vagy másképpen értelmeznénk. Zoltai Bea pont azt szeretné elérni képeivel, „ha közösen gondolkodnánk a valóság fogalmáról, valóságunknak a befogadásáról, befogadhatóságáról, a vizuális érzékelésünknek a biztos vagy bizonytalan voltáról, vagyis változékonyságáról, végtelen sokarcúságáról.” Alkotásai tehát nem egy pontos üzenetet szeretnének megfogalmazni, hanem az átrendezés, átalakítás folyamatára szeretnének rávilágítani, miközben saját rendszerünk megtalálásának lehetőségét nyújtják. 

A tárlat anyagából kiemelkedik a Mesék Tóbiásról és az Angyalról című sorozat, mely merített papírra készült. A kézzel készített alapanyagon a többitől eltérő tus-terek jöttek létre, a képek már formailag kitűnnek a tárlaton. Az Amarcord című sorozat pedig témájában tér el a kiállítás többi képétől, mely Federico Fellini olasz filmrendező hetvenes évekbeli világát idézi.