A színpadi kép már első pillantásra beszippantja a nézőt. A történet több helyszínen játszódik, így házak belső tereibe, egy polgármesteri hivatalba, rendőrőrsre és egy gyerekorvos rendelőjébe is bepillanthatunk. Ezek mind egy falu különböző helyszínei – jelképesen a színpad teljes hosszában húzódó szárítókötélre teregetett színes ruhadarabok kötik össze őket, mivel a helyszínek ugyan egymás mellett helyezkednek el, kulturálisan olykor hatalmas szakadék tátong köztük. Szintén szimbolikus üzenettel bír, hogy a kirekesztettek, a társadalom peremén élők, a roma telep – amit a falusiak Koreaként emlegetnek egymás között – központi helyet kap a színpad szívében. Schwechtje egyébként ma-ga rendezte első alkalommal a darabot Budapesten, az akkori előadás egy alapvetően puritánabb színpadi képet mutatott. Rédli Károly már a színpadi kellékek választásával és elhelyezésével üzenetet fogalmaz meg: az előadás a színességről szól, a kulturális sokrétűségről, és arról, hogy ez érték. Mivel a stúdiószínpadon játsszák a darabot, maga a helyszín is bensőségesebb, családias hangulatot teremt.

Schwechtje Mihály darabja nem untat azzal, hogy egy alapvetően tragikus helyzetet búskomor hangnemben mutat be. A szerzőnek pont az ellenkező a stratégiája, hiszen a darab humorával ragadja bele a nézőt a történésekbe, komikummal megtűzdelt események alakítják a történet folyamát. Ez a humor ismerős kulturális ellentéteken alapszik, mely a Németországból érkezett értelmiségi és a kissé begyöpösödött otthon ragadt családtagok, meg a többi falusi között bontakozik ki. Ezek lehetnének klisék, Schwechtje poénjai mégsem hatnak elcsépeltnek. András, aki Németországban él és dolgozik orvosként, édesanyja halálát követően érkezik a faluba, hogy rendezze a hagyatéki intéznivalókat. Olasz István alakításának már a kezdetektől fogva örülünk: ahogy elegáns ingben és zakóban felháborodottan pattan ki kocsijából, ami beragadt a faluhoz vezető út számtalan kátyújának egyikébe, majd jóhiszeműen hagyja elvitetni autóját egy ugyancsak kétes kinézetű fickóval, aki autószerelőnek adja ki magát, és mikor kiderül róla, hogy nem bírja a hazai pálinkát, míg az otthoniak egymás után hajtják fel a kupicákat. Későbbi találkozásai a falu kulcsfontosságú személyeivel is szórakoztatóak – jókat derülünk az urambátyám viszonyokat fenntartó polgármesteren (Fabó Tibor) és a szűk látókörű rendőrön. Hab a tortán, hogy a rendőr karakterét Skronka Tibor játssza, aki színészi pályáját egy időre elhagyva maga is rendőr volt.

Ezek a kulturális ellentétek viszont nem csak csiklandozó humoruk miatt érdekesek, hiszen nem csupán kiegészítő dekórumát adják a cselekménynek. Mielőtt észbe kapnánk, pont ezek az ellentétek mélyülnek el és irányítanak minket a konfliktus felé. A konfliktusok pedig ott vannak, arra várnak csak, hogy kirobbanjanak. Így vezérel minket a történetfolyam a fő ellentéthez, a roma és a fehér ember közti szakadékhoz.

András érkezésekor úgy érzi, menten visszafordul, mégis, eleinte talán akaratán kívül, egyre inkább beszippantják a történések, és lassan saját maga számára is világosabbá válik, hogy nem hagyják hidegen a falu gondjai. Mivel András szintén orvos, anyja ráhagyta gyerekorvosi praxisát, ám rövidesen kiderül, hogy egy alapítvány is az ő felelőssége lesz, mely a fiatalok gyerekvállalását szeretné támogatni. Ennek révén kezdi foglalkoztatni a kérdés, mi történik a telepen, ahol valahogy vannak és nincsenek is gyerekek.

A falusiak és a roma telep lakosai közti szakadék áthidalhatatlannak tűnik. Azonban pont a művészet az, mely az áthidalhatatlannak tűnő szakadékok fölött tud pallókat barkácsolni. Erre itt mind a szerzőnek, mind a rendezőnek megvannak a saját eszközei. Schwechtje egy univerzális témát állít középpontba, mely fajtól, nyelvtől, nemzetiségtől függetlenül szól mindenkihez. Ez az anyák traumája: mindegy, hogy ki milyen nemzetiségű, milyen szociális körülmények között él, minden anya, aki elveszti gyerekét, ugyanazt a fájdalmat érzi. Ezzel a témával és Szvrcsek Anita megrendítő alakításával hatol a nézők szívébe a darab: mi pedig csak elítélni tudjuk azokat, akik szemet hunynak, vagy nem akarják látni az anyák fájdalmát.

Rédli Károly rendezése a látványvilággal és a zenével hidalja át a két világ közti ellentétet. Míg a különböző helyszíneket színekkel, vizuális elemekkel köti össze, a zeneválasztás is kiemelkedő: élő autentikus cigányzenét hallunk végig. Iván András és Iván Péter hegedűduója vagy hegedű és gitár párosítása vezeti fel az egyes jeleneteket. 

A rendező következő izgalmas húzása, hogy a színpadra hozza a roma telepről eltűnt gyerekeket, akiket Schwechtje eredetileg nem írt bele a darabba. Táncolnak, énekelnek és fociznak, mementójaként azoknak a gyerekeknek, akikről megfeledkezett a társadalom.

Nagyszerű, hogy kortárs műveket láthatunk a Jókaiban. Ez a választás pedig kifejezetten sikeres, hiszen olyan darab, mely a hazai magyarságot érintő problémákra világít rá – olyanokra, melyek mellett túl gyakran megyünk el úgy, mint a darab falujában élők: inkább nem szeretnénk tudni, hogy mi is történik nem messze tőlünk, abban a másik világban valójában.