Pedig de szerettem volna. (József Attila is eszembe jutott, csakhogy én nem gazdagságra, Kuglerre vágytam, csupán éjszakai nyugalomra.)

Mindennek a tetejébe az is eszembe (tudom, hova?) jutott, hogy másnap csütörtök, valószínűleg a hivatalokban nincs ügyfélfogadás, lehet, hogy majdnem fölöslegesen bumlizom a fővárosba, csak azért majdnem, mert egyéb intézni valót is a nyakamba vettem. (Úgy kellett, káposztába hús kellett.)

Hajnalok hajnalán – nekem, bagolyfajzatnak (tévedés ne essék, nem bölcsességem révén) a kora reggel még hajnal – kivánszorogtam az ágyból, és uccu neki, vesd el magad, elkészültem, még egyszer megnéztem, minden nálam van-e, amit a hivatalnokok kérhetnek, a telefon csak félúton ugrott be, de nem kellett visszafordulnom, mert miután belenéztem a hátizsákomba, kiderült, csak elfelejtettem, hogy már eltettem. Szokásommal ellentétben nem botlottam meg, nem vágódtam hasra, sőt még térdre sem estem, mint szoktam volt – tehát jól indult a napom. És igen, még a nap is kisütött. A vasúthoz vezető utat épkézláb megúsztam.

Ezek után jött a java. Az egyik hivatalból átküldtek a másikba, az egyik ugyanis magánvállalkozás, a másik meg városi. Ott díszelgett a nyomtatvány a fogadóórákkal. Hétfőn, szerdán. Csak sürgős, elodázhatatlan ok miatt szabad a belépés más napokon. Az én ügyem halaszthatatlan – legalábbis szerintem –, próbáljunk szerencsét. És beigazolódott: próba, szerencse. Meghallgattak, megértettek, perceken belül megkaptam a nyomtatványt, aláírással, pecséttel ellátva, mehettem vissza az elsőbe. Ott is percek alatt végeztem, két dolog kihúzva. A harmadikon megvárakoztattak, nem intézték el, amit kértem, de elmondták, hogyan intézhetem el én magam, otthon, számítógépen, interneten. Harmadik pipa.

Közben többször átkeltem zebrán, a legtöbb sofőr megállt, intett, menjek, még egy taxisofőr is türelmes, mosolygós volt, sőt, visszaintegetett. Egy fiatalembert viszont mi engedtünk át, egy hölgy állt meg mellettem, a távolból figyeltük, hogy türelmesen várakozik, amíg átdöcögnek a nyugdíjasok, átlibegnek a fruskák. A hölggyel egymásra nevettünk, egyszerre mondtuk, menjen végre, megérdemli.

Villamosoztam is, eleget, igaz, nem csúcsforgalomban, de mindegyiken volt ülőhely, aminek azért is örültem, mert út közben a piacon telegyömöszöltem a hátizsákomat frissen fejtett babbal, csallóközi kenyérrel, mosolygó almával. Vettem volna még ezt-azt, de már nem fért volna be, ahogy kollégám szokta volt mondani, nem féreszthettem volna a hátizsákba, így is meghaladta a súlya a nekem engedélyezett másfél kilót.

Sebaj, idéztem magamnak Tóbiást, a gyurmaembert. Ma csütörtök volt, de a világ nem mondott csütörtököt.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/41. számában jelent meg.

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene